Az én-határok fontossága a családban

Mindannyian más temperamentummal, más érzelmi világgal, más gondolatokkal, más szükségletekkel és igényekkel vagyunk jelen az életünkben. Ez a más nem jelenti azt, hogy ellentétes, mint a családtagoké, barátoké, csak valamilyen szempontból nem pont ugyanolyan. Egy családon belül nagy munkát igényel, hogy bár fontosnak gondoljuk az összetartozást, mégis tiszteletben tudjuk tartani és értékeljük a családtagok egyediségét. Sokan az eltérőben azt a veszélyt látják, hogy az miben gyengíti a nagy egészet, pedig érdemes sokkal inkább arra helyezni figyelmet, hogy észrevesszük, mit ad a közöshöz az, hogy többféle egyéniségből épül fel. A Gestalt pszichológia fő tétele óta ráadásul tudjuk, hogy az egész még több is, mint a részek összessége!

Milyen érdekes, hogy az egyén meghatározása egy családi név és egy keresztnév által történik. Kihangsúlyozódik az, hogy hova tartozunk, minek a része vagyunk, de ugyanolyan fontos, hogy keresztnevünkkel pontosan beazonosíthatóak vagyunk. A két név között van egy láthatatlan határ, ami összekapcsolja családot és az egyént, de egyszerre külön is választja.

 „Mi vagyunk a Szabóék.” Hallhatjuk több család bemutatkozását. „Már növöget a harmadik fogunk” Büszkélkednek az anyukák. „Hát meg akarsz őrjíteni, hogy ezt teszed?” Folytatódik kamaszkorban…

Gyakran hallom ezeket a mondatokat családterápiás üléseken, vagy ismerősi körben is. Ami a fentebbi mondatokban közös, bár különbözőképpen jelenik meg, az az elmosódott határokra való utalás a többes szám használatával, a másik nevében beszéléssel, az érzelmek átvételével, a másik érzésének sajátként való megélésével, az ezért való felelősségre vonással.

Gyakran esik szó arról, mennyire fontos a határok meghúzása a munkahelyen, de kevesebbszer esik szó arról, hogy otthon is ugyanennyire szükséges. Családi identitásunk egy egységbe szervez minket a szüleinkkel, testvéreinkkel, férjünkkel, emellett fontos megtartani egyéniségünket, kialakítani saját értékrendünket. Ha a határok kevésbé láthatóak, gyermeki szempontból azt tapasztalhatjuk, hogy én-határaink meghúzásával megsérthetjük szüleinket, pedig csak egy-két dologban nekünk más működik. Szülői szempontból pedig értetlenül állhatunk az előtt, hogy a sok jó szándékot és gondoskodásunkat gyermekünk valami ismeretlenre és kevésbé jónak tűnőre cseréli azzal, hogy ő a maga feje után megy.

A családi együttélés minőségét meghatározza, milyenek a családtagok közötti határok, mennyire tudják tiszteletben tartani a benne levők én-határait. A határokat jól mutatja, hogy miket tartanak közös dolognak, és mik tartoznak csak az egyénhez. Gondolhatunk itt konkrét tárgyakra, terekre, de akár gondolatokra és érzelmekre is.

A határok lehetnek elmosódottak, ami kevés teret ad az egyéni dolgoknak. Jelentkezhet abban, hogy nincs kopogás otthon, ha belépnek más szobájába, átveszik egymás érzelmeit, a másikat teszik felelőssé azért, ami velük történik. Ezekben a családokban nehéz kifejezni a szükségleteket, mert azzal megbántódnak a többiek, nehéz őszintén megosztani egy nehézséget, mert azonnal a többiek nehézségévé is válik, ami miatt az egyént fogják okolni. Ki nem mondott elvárások vannak arra vonatkozóan, milyennek kell lenni, és neheztelés, ha ettől bárki bármiben eltér.

A határok lehetnek túl merevek is. Ebben az esetben a személyek izoláltan élnek egymás mellett, nincs lehetőség a kapcsolódásra. Ezáltal nem elérhető a támogatás, a biztonságos kontroll, ami ugyancsak káros lehet a személyiségfejlődés szempontjából.

Egy jól működő családban rugalmas és átjárható határokkal találkozunk. Ez azt jelenti, hogy elérhetőek egymás számára a tagok, ami lehetővé teszi a kapcsolódást és a támogatást, de a világos és jól definiált határok biztosítják az egyéni autonómiát és elkülönülés lehetőségét is anélkül, hogy emiatt bárkit felelősségre vonnának a többiek.

Hogyan tudjuk én-határainkat megőrizni családunkon belül?

• beszéljünk egyes számban, ha érzésekről, gondolatokról van szó, különítsük el saját megéléseinket a másikétól. Próbáljuk meg nem átvenni a másik érzéseit, inkább azt keressük, mire lehet szüksége. Ne olvassunk mások gondolatában és ne is várjuk el fordítva sem. Beszélgessünk, kérdezzünk, értsük meg a másikat, osszuk meg saját érzéseinket.
• ne vegyünk magunkra mindent. Próbáljuk megérteni a másik üzenetét, jelezni, ha nem tartjuk korrektnek, jelezzük ezt vissza, de folytassuk a bántó spirált.
• merjük képviselni igényeinket és szükségleteinket. Ne mástól várjuk, hogy kielégítsék őket, hanem vállaljunk értük felelősséget. Ha szükségünk van ehhez a másikra is, ne várjuk, hogy kitalálja a gondolatunkat, hanem kérjünk!
• tudjunk nemet mondani azokra a dolgokra, amiket nem tudunk vállalni, vagy nem szeretnénk megtenni anélkül, hogy ezért rosszul éreznénk magunkat. Figyeljünk arra, hogy ez a nemet mondás ne a másikat büntetés eszköze legyen, hanem saját szükségleteink és igényeink védelme.