Asszertív kommunikáció 101

Az asszertív kommunikáció a legtöbb élethelyzetben jó választás, főleg, ha valamilyen probléma vagy konfliktus van terítéken. De kezdjük az elején: mit is jelent az, ha valaki asszertív mòdon kommunikál? Ez a stratégia valahol félúton helyezkedik el az agresszív és a passzív kommunikációs stílus között: amikor az emberek úgy érvényesítik a saját érdekeiket, hogy közben mások szükségleteit és nézőpontját is tiszteletben tartják. 

Az asszertív emberek onnan ismerhetők fel leginkább, hogy ha adódik egy problémahelyzet, amit meg kell oldani, akkor nem akarják  az álláspontjukat mindenáron tűzön-vízen keresztülvinni, hanem nyitottak a valódi párbeszédre. Általában sokat kérdeznek a másiktól, kíváncsiak a többiek véleményére, nézőpontjaira és igényeire az adott helyzettel kapcsolatban.

Az asszertív emberek további ismérve, hogy általában határozott véleményük és elképzeléseik vannak az adott (probléma)helyzetről, amiben épp benne vannak. Ugyanakkor ezt képesek anélkül megfogalmazni, hogy közben mások álláspontját érvénytelenítenék vagy minősítenék. És ez nem jelenti azt, hogy ne lennének egyenesek vagy őszinték, sőt! Az asszertív emberek általában nagyon nyíltan megmondják, amit gondolnak: ezt viszont szintén a másik igényeire figyelve teszik. Ha kritizálnak, azt képesek konstruktívan megtenni, annak érdekében, hogy végül az adott helyzetnek olyan megoldása legyen, ami mindenki számára megfelelő.

És, hogy hogyan lehet az asszertív kommunikációt nagyon könnyedén a gyakorlatba átültetni? Ha például az egyik egyszerű, de szinte mindig igen hatékony kommunikációs technikát szeretnénk alkalmazni, elsőként azt érdemes végig gondolnunk, hogy pontosan kire irányulnak a kijelentéseink. Ha a megnyilvánulásainkban a másikra koncentrálunk, és őt (a gondolkodását, viselkedését stb.) illetjük különböző, általunk jogosnak vélt kijelentésekkel, akkor ilyenkor TE üzeneteket használunk. Ezek sokszor általánosítanak, hemzsegnek a minősítésektől – amik a legritkább esetben hízelgőek – és a felelősséget is a gyakran átruházzák a másik félre.

Például, ha valakinek, aki a viselkedésével megbántott minket, azt mondjuk, hogy: „Mindig annyira bunkón bánsz velem” – az egy elég általánosító és kicsit sértő kijelentés. Aki egy ilyet kap az arcába, az valószínűleg támadva és minősítve fogja érezni magát. Éppen ezért elég kicsi az esélye, hogy őszintén elgondolkozzon rajta, hogy mennyire volt bántó.

Ám, amikor a kijelentéseinkben saját magunkra szorítkozunk, és nyíltan, őszintén, de csakis arról beszélünk, amilyen érzéseket/gondolatokat a másik viselkedése kivált bennünk, akkor ÉN üzeneteket használunk. Mondjuk, ha az előbbi példában inkább úgy indítunk, hogy: „Amikor tegnap nem szóltál hozzám, nagyon magányosnak éreztem magam, azt gondoltam, hogy haragszol rám valamiért” az minőségileg teljesen más felütés. Egyrészt azért, mert konkrét időpontra és viselkedésre irányul. Továbbá, mert a másikat a másodperc tört részéig sem minősíti, mivel csak arról beszél, hogy neki milyen gondolatai és érzései voltak a szóban forgó viselkedés kapcsán. Ez pedig azért különösen fontos, mert egy minősítést mindig meg lehet cáfolni, lehet vele vitatkozni. Azzal, hogy hogyan érzem magam, nem igazán. 

Az ÉN üzenetek arra is kiválóan alkalmasak, hogy megfogalmazzuk azokat a szükségleteinket, amikre szeretnénk, ha a másik (legközelebb) jobban odafigyelne! Ez azért is fontos, mert az általános tapasztalatom az, hogy a szükségletek egyértelmű kifejezése nem mindig egyértelmű és/vagy egyszerű területe a kommunikációs repertoárunknak. Magához az alapkoncepcióhoz, hogy egyértelműen kimondjuk, mi az, amire éppen aktuálisan szükségünk lenne, sajnos nagyon sok félreértés társul. Például, az egyik ilyen, hogy néha hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az, amit gondolunk vagy amire adott esetben vágyunk, az mindenkinek egyértelmű. „Mindenki erre vágyna ebben a helyzetben, nincs szükség arra, hogy ezt kifejezzem, hiszen egyértelmű, nem?” Hát, sajnos nem! Még a hozzánk nagyon hasonlóan gondolkodók vagy minket elég jól is ismerők is értelmezhetnek egy helyzetet tőlünk teljesen eltérően. Ezért még akkor is érdemes egyértelműsíteni az igényeinket, ha úgy gondoljuk, hogy a másik biztosan tudja őket.

Szintén nagyon gyakori az az elképzelés, hogy azok az emberek, akiknek mi igazán fontosak vagyunk, minden vágyunkat és gondolatunkat „ösztönösen tudják”. Ez a legtöbb esetben nem életszerű elvárás és sajnos eleve kudarcra van ítélve, hiszen ilyen emberből egyetlen egy van: mi magunk. Ha arra apellálunk, hogy a másik „megfejtse” a ki nem mondott vagy nem egyértelműen megfogalmazott igényeinket, ott a csalódás rizikófaktora igen magas, és olyan könnyen vezet konfliktushoz, hogy néha csak kapkodjuk a fejünket. 

A szükségletek kifejezésének gyakorlatát éppen ezért többszörösen is megéri beépíteni a mindennapjainkba. Egyrészt, mert minimálisra lehet általuk csökkenteni a félreértéseket és az ebből adódó konfliktusokat. Ha olyan egyértelműen fogalmazzuk meg, mit szeretnénk, mint pl.: „Most arra lenne szükségem, hogy megölelj.” vagy „Azt szeretném, ha legközelebb elmondanád, ha valamiért haragszol rám.”, azt tényleg elég nehéz máshogy értelmezni. Ha kifejezzük, hogy mire van szükségünk és ezt követően ezek megvalósulnak, az nagyban növeli a kontrollérzetünket, ami azt fogja eredményezni, hogy általánosságban véve sokkal jobban fogjuk érezni magunkat a kapcsolatainkban 

Összességében lehet, hogy a kijelentéseink átfogalmazása, illetve a szükségleteink egyértelmű megfogalmazása elsőre nem tűnik nagy durranásnak. De érdemes tenni egy próbát, veszíteni nem nagyon lehet vele! Kezdjünk el ÉN üzenetekkel kommunikálni valakivel, akivel eddig inkább a TE üzenetek voltak jellemzők. Esetleg fejezzük ki konkrétan, hogy mire van szükségünk valaki felé, akinek eddig nem mondtunk ilyesmit, és figyeljük a hatást!