Amit a hőség tanított nekem a gyereknevelésről

Mmmkay. Most be fogok vallani nektek valamit. Én - eddig - kifejezetten ellene voltam mindenfajta spórolásnak. Úgy gondoltam, hogy morálromboló, rossz szájízt hagy maga után, és bármiről legyen is szó, jobban szeretek az erőforrásaimra úgy tekinteni, mint amik lényegében végtelenek, mint olyasmiként, amit óvni kell, kuporgatni kell. Ne érts félre, továbbra is azt gondolom, hogy a pénz arra való, hogy költsék, és ha nem elég amit keresel, továbbra is jobb ötletnek tartom azt a mentalitást, hogy találd meg a módját, hogyan keress többet, mint hogy egyre több és több dologtól fosztod meg magad annak reményében, hogy ha elég kicsire összehúzod magad, talán meg lehet oldani. Van, amikor erre van szükség és őszintén tisztelem azokat, akiknek könnyen megy a spórolás - de én akkor is így gondolkoztam világéletemben. 

Talán ismerős lehet az a családi háttér, ahonnan ez a gondolkodás származik: középosztálybeli szülők, kommunizmusból örökölt pénzügyi sérelmek, ami ahhoz vezetett, hogy akkor is, mindig meg akarták fogni a pénzt, amikor bőségesen volt mindenre (vagyis nagyjából egész gyerekkoromban), és olyasmiken is igyekeztek spórolni, amik egyre kevésbé látszottak meg a bankszámlán. Gyerekként amit én ebből kiolvastam: mindenünk megvan, és minden nap el is mondják nekem, hogy jó nekünk, és jobb mint másoknak - mégsem tehetem meg, hogy kellemesen áztatom magam a zuhanyban hosszabb ideig, vagy epret veszek télen, mert megkívántam. Elvi alapon. Mert a pénz arra való, hogy spóroljunk vele, és nem arra, hogy jól érezzük belőle magunkat. És bár mióta magamnak keresem a pénzt, és nekem kell eldöntenem, hogy mire van elég, és mire nincs, egyre jobban megértettem, hogy miért gondolkoztak ők így, és valójában mennyire hálás lehetek az ő spórolásukért, amit gyerekként annyira utáltam, az érzés megmaradt felnőttkoromban is. A klienseimnek ezt úgy szoktam elmagyarázni, hogy vannak olyan hiedelmeink, amik gyerekkorban kódolódtak, és nagyon mélyen lettek elültetve a tudatunkban, ezért amikor felnőttként racionálisan próbáljuk megváltoztatni őket, akkor ellenállnak a próbálkozásnak - mert nem azzal az énrészünkkel próbáljuk megérteni és felülírni a hiedelmet, amelyikhez valóban kapcsolódik. Egyszerűbben elmondva, racionális érvekkel próbáljuk meggyőzni a belső gyermekünket, aki nem reagál a racionalitásra, mert mágikusan gondolkozik. 

Meggyőződésem, hogy ha megtanulunk beszélni a belső gyermekünkkel, akkor a külső gyermekeinkkel is sokkal könnyebb szót érteni. És amit már észrevettem mind a saját belső gyermekem megértésén dolgozva, mind a külső gyermekeim nevelése közben, hogy rengeteg gyengédség van ezekben a kismanókban, még a legkisebbekben is. Együttéreznek a kismadarakkal, a bogárkákkal, a növényekkel, de még egy összetört kisautóval is, és nagyonis megértik, mit jelent a gyengédség és a gondoskodás. Az pedig, amikor takarékosan bánunk a vízzel, vagy lekapcsoljuk a klímát 5 órakor, hogy ne járjon csúcsidőben, az igenis gondoskodás. Gondoskodás a bolygóról. Gondoskodás az országunkról és az emberekről, akik benne élnek - akiknek jelen pillanatban talán nagyobb szüksége van arra a vízre vagy energiára, mint nekünk. 

Szintén univerzálisnak tűnő tapasztalat, hogy sem a gyerekek, sem az emberek úgy általában nem igazán szeretik, amikor utasítgatják vagy kényszerítik őket, és lekezelően bánnak velük. Amikor kifakadok a gyermekemnek, hogy miért kellett már megint kipacsálni a vizet, akkor igazából azért veszekszem vele, mert nem értett meg egy koncepciót, ami számára idegen nyelven lett elmagyarázva neki. (Nem, nem gondolom, hogy ettől rossz szülő lennék, és te sem vagy az, ha vannak ilyen kifakadásaid. Egyáltalán nem vagyok híve a hibáztatásnak, és nem is gondolom, hogy ez bármit megoldana. Ami mellett viszont bármikor teljes mellszélességgel kiállok: hogy többet ér egy megoldás, amit alázattal és odafigyeléssel meg tudok találni, mint a büszkeségem, hogy okos felnőttként jól megmondtam, hogy mit kellene tenni.) A legjobban mindig azzal tudom elérni, hogy a gyerkőceim együttműködjenek velem - vagy legalábbis együtt akarjanak működni -, ha találok egy olyan magyarázatot, ami számukra is érthetővé és fontossá tudja tenni azt a dolgot, ami nekem is fontos. 

Ami nekem ezen a nyáron sokkal inkább a helyére került, mint eddig valaha: hogy a közös erőforrásokkal szeretettel, odafigyeléssel és mértékkel bánni nem a pénzről szól. Hanem élőlényekről. A természetről. Az emberekről, akik ugyanezen az űrben száguldó sziklán láttak napvilágot, mint mi. Amikor elzárom a vizet egy picivel hamarabb, mint ahogy szoktam, amikor összegyűjtöm azt esővizet, hogy később locsolni tudjak vele, amikor lekapcsolom a klímát akkor is, ha egy pár óráig még nagyon melegem lesz, akkor első sorban nem a pénz az, amit nyerek vele. Hanem a tudat, hogy részt vettem a közös erőfeszítésünkben afelé, hogy megőrizzünk valami sokkal értékesebbet, mint a pénz: a világunkat. A pénz, amit megspórolok, az csak egy kis bónusz. Ezért ezután, amikor azt szeretném, hogy drága gyermekeim legalább egy fikarcnyival több értéket tulajdonítsanak az ivóvíznek, és ne tekintsék személyes küldetésüknek, hogy minél többet juttassanak belőle bármilyen felületre, ahol semmi keresnivalója, először beszélni fogok nekik arról, hogy mennyire csodálatos dolog a víz igazából. Hogy ebben élnek a halacskák, még a hatalmas bálnák is, és ugyanez a víz esik az égből, ugyanez kerül a Dunába, és ugyanezt a vizet kapjuk meg a csapból, látszólag végtelen mennyiségben. Hogy ez a víz tartja zölden a növényeket, ez végi meg őket a naptól, és ez közeledik a fák törzsében, hogy aztán a segítségével megteremjen a cseresznye, amit annyira szeretnek. És a legjobb dolog az egészben, hogy ezzel valami olyasmit is megtanulhatnak, ami az élet minden szakaszában nagyon fontos lesz: szeretni és értékelni a világot amiben élnek, nyitott szemmel járni a természet hihetetlen csodáira, és közben úgy mozogni ebben a világban, hogy mások jóllétére is odafigyelnek. 

Kép forrása: svklimkin, Pixabay