Van az a fajta belső feszültség, ami nem kiabál. Nem nem pánik, nem látványos krízis. Inkább egy állandó belső készenlét. Mintha sosem lehetne igazán leengedni. Mintha mindig egy kicsit visszatartanád a levegőt.Sokan élnek így. Úgy, hogy közben nem gondolják magukat különösebben szorongónak vagy „problémásnak”. Teszik a dolgukat, működnek, helytállnak. Csak éppen közben egyre távolabb kerülnek attól, amit éreznek. Attól, amire valójában szükségük lenne.Az érzések háttérbe szorítása gyakran régi tanulás eredménye. Megszoktuk, hogy alkalmazkodni kell. Hogy mások fontosabbak. Hogy „most nem én jövök”. Ez sokáig akár erőforrásnak is tűnhet. Csakhogy a test és a lélek nem felejt. A feszültség idővel utat talál magának: kimerültségben, testi panaszokban, ingerlékenységben, vagy abban az érzésben, hogy valami nincs rendben, de nehéz megfogalmazni, mi az.
A pszichológiai munka nem arról szól, hogy hirtelen mindent érezni kell, vagy hogy „jobban kell csinálni” az öngondoskodást. Sokkal inkább egy lassú visszatalálásról. Annak megtanulásáról, hogyan lehet újra figyelni arra, ami benned történik. Hogyan lehet az érzéseket nem elnyomni, hanem meghallani – anélkül, hogy elárasztanának.Az öngondoskodás ebben az értelemben nem technika, hanem kapcsolat. Önmagaddal. Egy olyan belső viszony, ahol már nem kell folyamatosan háttérbe húzódnod. Ahol az érzéseid nem zavaró tényezők, hanem fontos jelzések.A közös munka célja nem csupán a feszültség csökkentése, hanem egy biztonságosabb, együttérzőbb belső tér kialakítása. Egy olyan állapot, ahol nem mindig mások után következel – hanem időnként te is sorra kerülsz.
Kiemelt szakemberek a témában
-
Szalkai Réka
Pszichológus
-
-
-
-
-
-
-
Dengyel Kinga
Klinikai szakpszichológus, Környezetvédelmi szakpszichológus
-
-
Kiss-Tóth Petra
Pszichológus, Szervezet és vezetőfejlesztő és munkapszichológia szakpszichológus
Budapest és Pomáz
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
Komment írása