Akkor sem leszek a víruspara áldozata!

Az utcán saját nyílt pályás egyéni gyorsasági rekordomat megdöntve szlalomoztam az emberek között. Ha volt rajta maszk, ha nem, biztosra vettem, hogy mindannyian betegek. Csak még nem tudják. Így hát szabadon, mindenféle morális gát nélkül fertőzik a többieket. Leginkább engem. Mindeközben persze az is végig suhant az agyamon, hogy nem is ebbe az új, és minden képzeletet felülmúlóan veszélyes nyavalyába, hanem a félelembe halok bele. Elképzeltem a másnapi lapok szalagcímeit. Valahogy így: „Egy pszichológus a víruspara első áldozata”. Rájöttem, ez bizony kicsit sem tenne jót a szakmai renomémnak! Így hát nem volt mit tenni, kitaláltam, hogyan úszhatom meg a pánikot nyolc napon belül gyógyuló lelki sérülésekkel.

Először is, vettem egy nagy levegőt (otthon, a biztonságosan tiszta és ragálymentes lakásban) és végig gondoltam: a koronavírus ellen igenis tudok védekezni! Kezet mosok, nem megyek fertőzött területre, nem üdvözlöm puszival a rég nem látott ismerősöket, sőt, még a barátokat sem. És vállalom a tahóság bélyegét, de még kezet sem nyújtok mostanság. Tehát, ami a szubjektív biztonságérzetemet illeti, azt kipipálhatom!

Jöjjön hát a második védelmi vonal, a pszichológiai immunrendszerem erősítése! Mert hogy azt sem árt tudni, hogy a rettegés kaput nyit a fertőzés előtt. Az úgynevezett „extrém fenyegetettség állapotában” folyamatos és intenzív szorongást élünk meg. Előbb csak a gondolatainkat hatja át, később a cselekvéseinket is meghatározza, korlátozza. Én konkrétan látni véltem a levegőben az apró, gömbölyű vírusokat, amint kéjesen vigyorogva készülnek lecsapni a kiszemelt áldozatukra. Képes voltam gyalog felmenni egy irodaház hatodik emeletére, mert nem akartam a liftben ragadni a nyilvánvalóan fertőző idegenekkel.

Amúgy a pánik önbeteljesítő jóslat. A víruspara pláne az. Tartós nyugtalanság esetén elsőként a lelkünk marad védelem nélkül, ami előbb-utóbb a szervezetünk védvonalára is legyűrűzik. A rettegés szinte kaput nyit a rettegés tárgya, jelen esetben a koronavírus vagy más kórokozó előtt.
Hirtelen eszembe jutott egy szociálpszichológiai alapvetés: az emberek fogékonyabbak a negatív hírekre. Nem kell „világvégehívőnek” lenni ahhoz, hogy jobban felkapjuk a fejünket a rémhírekre. Evolúciós oka van ennek, jelesül, a vészjelzésekre való fokozott érzékenység garantálja a túlélést. Ezt az alapvetést nem csupán a kattintásvadász oldalak szerkesztői, de a média egésze felismerte. Megértem őket. Elvégre a hírversenyben csak az ököljog diktál. Aki nagyobbat üt, övé a figyelem, és övé a reklámbevétel. Ennyi.

Szintén társadalomlélektanászok mutattak rá arra, hogy ha a pánikkeltő szerkesztők biztosra akarnak menni, csakis az érzelmekre ható tartalmakkal rukkolnak elő. Nem kellenek ide a hosszú és uncsi tudományos értekezések! Bőven elég, ha minden mondatban ott vannak a kulcsszavak, mint a „koronavírus”, „járvány”, „beteg”, „halott” és a „karantén”. Rövid, kopogós szövegek. Szemtapasztóak. Na, ezek azok a hírek, amiket kerülök. Némi gyakorlás után tökélyre fejlesztettem a csatornaváltást.

A teljes körű védelemhez azonban ez még nem volt elég. Pszichológiai tanulmányaimból jól tudom, hogy pánikhelyzetben elveszítjük az igazságos világba vetett hitünket, életünk egyik legfontosabb alappillérét. Kapaszkodó nélkül maradunk. És mivel ez így van, gondolkodás nélkül, bármibe belekapaszkodunk, ami szembe jön velünk. Pontosítok. Nem csak úgy csimpaszkodunk, minimálisan, de szelektálunk. Egyéni hír- és információ válogatásunk alapja pedig nem más, mint a hitünk. Én például erősen hajlamos vagyok világvégét vizionálni, és mint ilyen, hajlamos vagyok a rémhírekre kattintani és osztani. Amikor átmenetileg szkeptikus korszakomat élem, inkább a veszélyt bagatellizáló információkat preferálom. Ezúttal mázlim volt. A legyintős szakaszomat találta el a víruspara. Ez egyébként a „látom, amit hiszek” attitűd az önigazolásra való törekvés. Azokat a tartalmakat részesítjük előnyben, amelyek illeszkednek a világképünkbe. Mindenki megtalálja a magáét. A lényeg, hogy a meglévő, jól bejáratott alaphiedelmünket ellássuk újabb és újabb munícióval.

Na és akkor jöjjön néhány pánikprevenciós tipp. Tőlem. Minden esetre:

- Bármennyire is kíváncsiak vagyunk a legfrissebb járvány-hírekre, naponta legfeljebb csak egyszer, előre meghatározott ideig (maximum fél órát) töltsük a vírussal kapcsolatos információk böngészésével!
- Tegyük meg az illetékesek által javasolt, vírus elleni óvintézkedéseket (gyakori kézmosás, tömegrendezvények és a járvánnyal sújtott régiók kerülése), ezzel megteremthetjük a szubjektív biztonságérzetünket.
- Ha tudjuk magunkról, hogy hajlamosak vagyunk a „katasztrofizálásra” (például, ha gyakran gondoljuk, hogy bármikor, bárhonnan lecsaphat ránk a baj, nincs ráhatásunk a velünk történő dolgokra), még fokozottabban tartsuk távol magunkat a hírektől! Az információk böngészésére szánt időt töltsük mással!
- Vegyük tudomásul, hogy a tudomány mai állása szerint nincs ellenszere a vírusnak, így nemcsak fölösleges, de káros is azon izgulni, hogy vajon elkapjuk-e vagy sem. Ha viszont permanens rettegésben éljük a mindennapjainkat, feléljük az energiánkat, legyengül az immunrendszerünk, így biztosak lehetünk abban, hogy előbb vagy utóbb megbetegszünk. A szezonális influenza dönt le a lábunkról. Mert, hogy ennek nagyobb az esélye, mint a rettegett koronavírusnak.
- Ha már a közösségi oldalakon járunk, és rá vagyunk kattanva a koronavírusra, inkább a mémekre koncentráljunk! Szerencsére nemcsak a fertőzéssel kapcsolatos hírek szaporodnak, de a vicces tartalmak is intenzíven terjednek. A humornak, a nevetésnek nagyobb a hatása, mint gondolnánk. Egyrészt kiváló stresszoldó, másrészt erősíti az immunrendszert. Egy jóízű kacagás következtében ugyanis olyan hormonok szabadulnak fel a szervezetben, amelyek növelik az ellenállóképességet. Ráadásul, a mémek kiváló lehetőséget adnak arra, hogy – ha csak átmenetileg is, de képesek legyünk kicsit eltávolodni a problémától, ezáltal némileg objektív rálátással szemlélni azt.