Affektív (érzelmi alapú) megközelítési módok a tanácsadásban – 1. rész

Három fő módszert sorolunk az affektív megközelítést alkalmazó módszerek közé, ezek a személyközpontú, egzisztenciális és Gestalt pszichológia módszerei. Közös sajátosságuk, hogy az érzelmekre építenek és az érzelmekkel dolgoznak, a cél azok megismerése és átdolgozása, melyben nagy segítséget nyújt a terápiás kapcsolat minősége és az „itt és most” megélése.

Mivel a humanisztikus irányzathoz köthetők, ezért az egyéni fejlődés áll érdeklődésük középpontjában, és szót kell ejtenünk arról a korszakról is, mely lehetővé tette a humanisztikus pszichológia virágzását és kialakulásukat.
Az 1960-as évek Amerikájáról van szó, melynek légköre rendkívül izgalmas és magával ragadó. A stabilizálódott gazdasági helyzet és a jóléti társadalom kibontakozása biztonságos hátteret teremtett ahhoz, hogy a felnövekvő generáció a létszükségletek megteremtése helyett már a személyes fejlődésével, növekedésével foglalkozhasson, és a spiritualitás felé fordulhasson.
Megjelent a fiatalok ellenkultúrája (civiljogi mozgalmak a feketék egyenlőségéért, diákmozgalmak és a hippik mozgalma), mely elutasította a vietnámi háborút és a fogyasztói társadalom kizsákmányoló attitűdjét, s helyette szeretetet, békét, szabadságot és a természet tiszteletét hirdette.

A Nyugat valódi spirituális ébredést élt át, a "Kelet-kultusz"-nak köszönhetően népszerűvé váltak a keleti vallások, hagyományok, meditációs gyakorlatok, és a tudatállapotok megváltoztatásának különböző módjaival kísérleteztek. Optimista emberkép és világszemlélet uralkodott, a tudományban a posztmodern szemlélet kezdett teret nyerni, mely megkérdőjelezte az egyoldalú materialista ismeretek létjogosultságát: holisztikusságra és integrációra való törekvése eredményeképpen elfogadhatóvá vált Einstein század elején publikált relativitáselmélete, mely a tér és idő relativitását hirdette, megszületett a kvantumfizika, mely kimondta, hogy a megfigyelő hatással van a megfigyelt jelenségre és az addig szilárdnak és objektívnek hitt valóság csupán illúzió, s ez a felfedezés a keleti tanokkal is összhangban állt. A kulturális antropológia a (kulturális) sokszínűség elfogadásának eredményeképpen jött létre.

A humanisztikus pszichológia maga tehát az adott korszak világszemléletének tudományos kifejeződése volt, mely szemléletmódjában eltér az első két pszichológiai iránytól (a freudi pszichoanalízistől és a viselkedést tanulmányozó behaviorizmustól), melyek eleve kétségbe vonják énünk autonóm, szabad voltát.
Ellentétben ezekkel a korábbi irányzatokkal a humanisztikus pszichológia fontos felismerése, hogy a természettudományok esetén sikeresen alkalmazott módszerek nem alkalmazhatók abban az esetben, ha a csupán emberre jellemző magasabb értékek és törekvések tanulmányozásáról van szó! A cél a holisztikus szemlélet és a "betegből normálissá" elv helyett a "normálisból kiteljesedetté" lett a jelszó. Vagyis a humanisztikus pszichológia egy növekedésirányultságú modell, a boldogság, egészség, önmegvalósítás, kiteljesedés, képességeink kibontakoztatásának fogalmát emelte középpontba.

A humanisztikus pszichológia elméletén alapuló módszerek közös tulajdonsága, hogy kimondják: minden ember saját maga az életének a szakértője, és a terapeuta dolga csupán asszisztencia az önfeltárásban. A humanisztikus pszichológia elfogadja és tiszteletben tartja az egyéniséget, kimondja a "normalitás-betegség" relativitását, tartózkodik a betegséggel való címkézéstől és kategorizálástól, a diagnózis felállításától.