Testvérféltékenység

            Az idősebb gyermek gyorsan észreveszi, hogy vetélytársa akadt, hogy osztoznia kell szülein az új jövevénnyel. Ranschburg Jenő szerint az idősebb gyermek féltékenysége erős szerepirigység, „vagyis követni akarja testvére minden olyan viselkedését, ami kiváltja a szülő gondoskodását, törődését”. Ilyenkor sok esetben regresszió következhet be, ami többféleképpen is megnyilvánulhat: lehet, hogy elsőszülöttünk nem akar többé pohárból inni, hanem újra kéri a cumisüveget, esetleg egyfolytában édesanyja szoknyájába kapaszkodik és nem hajlandó eltávolodni tőle egy percre sem, súlyosabb esetekben pedig előfordulhat, hogy átmenetileg elveszti egyébként már régóta stabil szoba- vagy ágytisztaságát.

            Valamilyen szinten mindez természetes jelenségként is felfogható, ugyanakkor nem mindegy, hogy a szülők mit tesznek (és mit nem tesznek) a testvérféltékenység enyhítésére, hogyan kommunikálják elsőszülöttüknek a megváltozott helyzetet és azt, hogy mindemellett pontosan ugyanannyira szeretik őt, mint korábban.

            Először is induljunk ki abból, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy azt érezze, amit érez. Ne várjuk el nagyobb gyermekünktől, hogy az első perctől kezdve tiszta szívből szeresse kishúgát vagy kisöccsét. Ne mondjuk azt neki, hogy „szeretned kell, hiszen ő a testvéred”, ne szidjuk le, amiért dühös, ha a kúszó-mászó kisbaba szétrombolta az órákon át épített kirakóst, vagy feszült, amiért nem tud végigmondani egy mondatot anélkül, hogy kistestvére beleszólna, belekiabálna valamit. Ha például ennek folyományaként ráüt a testvérére, a konkrét viselkedéséért szidjuk le („nem szabad megütni a másikat!”), de ne az érzéseiért („ne legyél rá dühös, még kicsi.”).

            Félreértés, hogy a testvérek között folyamatos harmóniának kell lennie. A veszekedés szükséges és természetes velejárója az életnek, a kapcsolatok alakulásának, ne akarjunk kívülről beleszólni, mesterséges békét ráerőltetni a gyerekeinkre, ugyanis a gyerekkorban művi úton fenntartott „harmónia és szeretet” rengeteg elfojtott feszültséghez vezet, amely sok esetben a serdülőkor után tartós diszharmóniát, esetleg életre szóló testvérek közötti ellenszenvet von maga után.

            A szakemberek között viszonylagos egyetértés van abban is, hogy nem kell a szeretet-megnyilvánulásokat adagolni. Ez egy tipikus hiba lehet, amit sok szülő elkövet, pontosan az attól való félelmében, nehogy a nagyobb gyerek úgy érezze, hogy neki kevesebb jut. Az egyenlőségre való kínos törekvés vezet az olyan helyzetekhez, hogy ha például tíz percig ölben tartja a kisebb gyereket, pontosan tíz percre ölbe veszi a nagyobbat is, vagy hogy mindig ugyanannyi édességet, dicséretet, puszit, ölelést kapnak a gyerekek. Márpedig ezzel a szülő gyakran pont ellentétes hatást ér el: pont ez a mesterséges méricskélés hívja fel a gyerekek figyelmét az összehasonlításra. Ez esetben pedig nincs azon mit csodálkozunk, hogy pár év múltán naponta többször elhangzanak az alábbi mondatok és kérdések: „De ő többet kapott!”, „Ő miért maradhat tovább fenn?”, „Neki mindent szabad!”

            Azon túl, hogy az „egyenlősdi” pont a szándékkal ellentétes hatáshoz vezethet, mesterséges és életidegen is. Két vagy több gyereket nem lehet azonos módon szeretni (de ezt a gyerekek nem is igénylik!), ugyanis a szeretet nem egy egyoldalú viszonyulás, hanem egy olyan személyes kapcsolat két ember között, amelyben a szeretetet kapó személy szükségletei, személyisége is fontos szerepet játszik, így az egész tulajdonképpen a gyermek születése óta zajló interakcióban bontakozik ki – hogyan is várhatnánk, hogy azonos módon működjön két különböző embernél?

            Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy ha azt szeretnénk, hogy gyerekeink „boldog testvérek” legyenek, biztosítsuk az autonómiájukat, minimalizáljuk az olyan helyzeteket, amelyekben egymástól függenek és tekintsünk rájuk önálló egyéniségekként, akiknek „testvérsége” csak egyéniségüket gyarapítja, nem pedig korlátozza, vagy elvesz abból.