A poszttraumás növekedés elméleti alapjaiba való bevezetés

A poszttraumás növekedés tudományos története 1996-ra vezethető vissza,
amikor Tedeschi és Calhoun (1996) először használták ezt a fogalmat tanulmányukban.
Az elmélet a személyiségpszichológián belül elhelyezkedő pozitív pszichológia
hatáskörébe esik, ami a 80’-as évek végétől, 90’-es évek elejétől egyre nagyobb teret
kapott a tudományos diskurzusban. Az elmélet kialakulását egy olyan általános
„hangulat” előzte meg, ahol bizonyos kutatók igyekeztek váltani az addig megszokott,
túlzottan patologizáló pszichológiai gyakorlattal, és előtérbe igyekeztek helyezni az
emberi élet pozitív aspektusait is, melyek ezelőtt mintha kisebb súllyal estek volna latba
az emberi működést leíró elméletek kialakításakor.

Mielőtt meghatáronám a poszttraumás növekedés definícióját és az ennek során
felmerülő különféle nézőpontokat, megszeretném említeni azt az 5 faktoros kérdőívet
(Posttraumatic Growth Inventory – Poszttraumás Növekedés Kérdőív)(Tedeschi & Calhoun, 1996; ford.: Nagy & Kulcsár, 2005),
ami szorosan összekapcsolódik az elmélettel és érthető bevezetésként szolgál a későbbi mélyebb interpretáció előtt.
A kérdőív 5 faktorát úgy alakították ki, hogy azokat
az életterületeket írják le, amikben pozitív változásokat tapasztaltak a kutatók az
embereknél a klinikai gyakorlat során, valamint előzetes interjúknál. Az öt tényező a
következő: 1.) a prioritásokban bekövetkezett változások, 2.) kapcsolatok melegebbé
válása, 3.) személyes erő növekedése, 4.) új lehetőségek felfedezése és végül 5.)
spirituális fejlődés. A prioritásokban bekövetkezett változások azt jelentik, hogy a
személynél az élet megbecsülésének növekedése alakul ki, melynek során az élet kisebb
örömei, vagy korábban természetesnek vett élmények is boldogságot, elégedettséget
képesek okozni. A kapcsolatok melegebbé válása két dolgot is jelent. Egyrészről a
személy prioritásaiban előbbre kerül a társas kapcsolatok ápolására való igény,
másrészről viszont az olyan kapcsolatok leépüléséhez vezethet, ami az intimitás hiánya
ellenére a trauma előtt még elfogadható volt a személy számára, azután viszont már
csak a valódi, kölcsönös támogatáson alapuló kapcsolatokat tartja fontosnak és azokba
fektet energiát. A személyes erő növekedése az átélt negatív tapasztalatok nyomán
fejlődhet ki, aminek során a személy magabiztossága megnő az élet kihívásaival
szemben, mivel ha már egy ilyen nehéz helyzetet is át tudott vészelni, akkor ezekután
már bármi jön, képes lesz kezelni. Ez egyben azt is jelenti, hogy a személy tudatában
van annak, hogy nem minden változtatható, vagy javítható meg az életben, de ezt is
egyfajta pozitív elfogadással veszi tudomásul. Az új lehetőségek felfedezése során a
traumát átélt személy sokszor észre vesz új utakat az életben, ezentúlmenően pedig az
erőt is érzi magában, hogy ezeken az utakon elindulhasson, ez jelenthet akár
pályamódosítást, de a mindennapi életvitel is lényegesen megváltozhat. Az utolsó
tartomány ahol a poszttraumás növekedés során Tedeschi és Calhoun (1996) fejlődést
figyelt meg, az a spirituális fejlődés, ami vallásos embereknél az adott vallásban való
mélyebb elmerülést, ateistáknál pedig az élet végső, egzisztenciális kérdéseivel való
gyakoribb foglalkozást jelentette.

Az elmélet megértéséhez a trauma definiálása is elengedhetetlen, melyet
kognitív nézőpontból a következőképpen határozhatunk meg: olyan jelentős mértékű
szeizmikus esemény az ember életében, ami az addigi kognitív sémák összeomlásához
vezet. A poszttraumás növekedés során pedig ezeknek a kognitív sémáknak az
újjáépülésével történik meg a felépülés. A trauma szinonímájaként használja a
szakirodalom még a krízis, valamint a súlyosan stresszelő esemény fogalmakat is. A
poszttraumás növekedés kapcsolatban van a bölcsességgel is, ami a nehéz élethelyzetek
és az élettapasztalat során szintén megnövekszik (Birren & Fisher, 1990).