Nyomi vagyok

Tekintsünk egy embert egy céges csapatépítőn, akinek enyhe, zsigeri hite, hogy bizonyos szempontból szociálisan deficites, esetleg részben a ciki hobbijaira pazarolt rengeteg idő miatt “lemaradásban van” (ld. huszonéves férfiak jelentős része). Sokunk személyes tapasztalatokkal rendelkezik ilyesmiről, tehát ez egyfajta jellemzője a normalitásnak, okot aggodalomra önmagában nem ad, bár nem előny. Induljunk el ennek egyik konkrét formájától: vegyük azt a félelmet/meggyőződést, hogy nem tudok ügyesen beszélgetni.

Ezt sokan úgy fogalmazzák meg, hogy “inkább négyszemközt szeretek beszélgetni, csevegni nem annyira”. Valójában ez szinte mindenkire igaz, hiszen a négyszemközti beszélgetések minőségi plafonja sokkal magasabb. Mondogatni magukról ezt azok szokták, akik tartanak a csevegéstől.

Minden beszélő a beszéd aktusa közben irányt mutat a közönségének, hogyan viszonyuljon a személyéhez, az előadáshoz és annak tartalmához. Szavak nélkül, mimikával, hanglejtéssel közlik, hogy ami következik, az érdekes. Elég gondolnunk a standuposokra, vagy vicces ismerősünkre. Már a poén előtt jóval rá szoktak készülni a nézők arcizmai a vigyorra. Ez az iránymutatás köznapi helyzetben ritkán tervszerű, és tipikus módja a lelkesedés kiváltásának maga a lelkesedéssel mesélés. A másik döntő szerepet a témaválasztás játsza, azaz a hozzáértés, hiszen az ember általában abban “szakértő”, amit szívesen csinál, amivel sokat foglalkozik. Sőt, kis túlzással mondhatjuk, hogy csak azt tudjuk igazán jól csinálni, amit szeretünk. Ha tehát egy ember nyomisága tudatában kerül abba a helyzetbe, hogy kicsit hosszabban kell beszélgetnie a céges borkóstolón őt megszólító kolléganővel, könnyen ördögi körbe kerülhet: a hobbijait tipikusan társadalmilag lenézettnek, önmagát unalmasnak, tehát kerülendőnek tartja, így pont arról nem fog beszélni, amihez lekesedve ért. Vagy egyszerűen ügyetlensége tudatában, azt kompenzálandó megpróbál “alkalomhoz illő” beszélgetést folytatni “hagyományos” témában. Partnerénél csak ő fog jobban unatkozni.

Évtizedes gyakorlatot megtörni kétségtelenül nehéz elsőre. Gyakori, hogy alanyunk a szándék ellenére szabadkozik; elnézéseket kér, hogy hosszú vagy unalmas lesz; esetleg viccesen megjegyzi, hogy ezzel szokta fárasztani a barátait; “de nyugodtan szólj ám, ha nem érdekel, vagy már unod”; szemlesütés, heherészés, fölösleges önkritika. Szinte mindig a szokás-csomag része a reflektorfény túl gyors lepasszolása is. Például, megemlíti, hogy amatőr metálegyüttesben játszik, de az erre felhorgadó figyelmű kolléganő érdeklődését úgy reagálja le, hogy “nem hiszem, hogy ismered, >egyáltalán< nem vagyunk híresek, és újabban egy próbát is nehezen hozunk össze” (és - esetleg – a katasztrófát fokozó csönd). A hallgatóságban megjelenik az igény, hogy ettől a sopánkodó szerencsétlentől távolságot tartson. Miközben szívesen beszélne még, élvezné a figyelmet, belül már a mondat vége előtt átkozza magát, “már megint micsinálok”. Vagy: “mondjuk igaz, hogy húsz éve zenélek, de nem vagyok túl jó gitáros, megragadtam egy szinten” (holott ennek konkrétan semmi értelme, és még csak meg sem kérdezték).

               Egyfajta – a legjobb, leggazdaságosabb - megoldási irány, hogy a szociális esetlenség egy részét elismerve a maradék részét kukába hajítjuk: igyekezzünk szem előtt tartani, hogy szinte biztosan nem mi vagyunk az alkalmon az egyedüli értelmes emberek, akik az érdekes, esetleg váratlan témákért hálásak (főleg egy szakértőtől!), a panelektől pedig menekülnének. Bizonyos szintű, finom otrombaságot megkockáztatva felvethetjük, hogy “Mi lenne, ha nem a korábbi munkahelyekről beszélnénk? Bár ilyenkor ez a szokás, de engem ez untat.” És, ha előkerül, büszkén ecseteljük, hogy szabadidőnkben képregényeket gyűjtünk, world of warcraftot játszunk, vagy youtube-ot pörgetünk, mint egy normális ember.