Miért utaz(z)unk el?

A harmincas évek elejét a pszichológiában a második identitáskrízis korszakának is mondják. Az első identitáskrízis időszaka természetesen a serdülőkor, amikor is az ember fő feladata, hogy összerakjon egy többé-kevésbé használható képet önmagáról, mind saját maga, mind a külvilág számára. A kamasz fő törekvése, hogy kialakítsa, megtalálja magának azt a szociális niche-t, kis helyet, szerepgyűjteményt, amit a társas közegében elfoglalhat. Ami meghatározza, bemutatja, leírja, hogy ő mitől különleges, mitől egyedi. Ezek a tinédzserkori identitások tipikusan egyszerű, könnyen megfogalmazható identitáselemekből tevődnek össze, kicsit „darabosak”, mint bármilyen szakmában a legtöbb első próbálkozás eredménye. Például: én vagyok az osztályomban/barátaim között/családomban aki zenél/aki szereti a földrajzot/a kis tudós/a számítógépzseni. De ide tartozik a „semmirekellő”, a „fekete bárány” vagy a „rendes gyerek” is. Gyakran a szülők delegálják bele a gyereket bizonyos szerepekbe (és persze a szerepeket is meghatározzák nagy részben), például a gyerek orvos lesz (komoly), vagy visszahúzódó (nőies), vagy „rosszcsont” (jó is ha egy fiú eleven!). Mire az ember kilép a felnőttkorba, – jó esetben- már az identitásából származtatható módon, felskiccelve áll előtte egy jövőkép. Rendelkezik egy szereprepertoárral, önképpel, értékrendszerrel, ambíciókkal, a jövőjére vonatkozó fantáziákkal. Természetesen az identitás folyamatosan alakul az élet során, de ez a kezdeti, tinédzserkori rohamos építkezéshez képest lassú folyamat, alkalmanként nagyobb lépésekkel.

Ha ennek a tinédzserkori identitás-építő feladatnak a megoldása nem elég sikeres, mondjuk valamilyen okból megakadt, illetve utólag bebizonyosodik, hogy finomhangolások útján nem tehető olyanná, hogy az életvitelt inkább segítse, semmint hátráltassa, az komoly válságot okozhat. Két példával szemléltetném: „Mérnökként dolgozom, de úgy érzem semmi értelme a munkámnak. Csak pályzatokat ellenőrzök, helyettesíthető vagyok, és még unatkozom is. Legszívesebben elmennék egy görög szigetre halásznak.” Illetve: „Mindig is tetszettem a férfiaknak, az utcán is leszólítottak, minden buliban többen kérték el a számomat. Manapság ez már nincsen így, nem kellek egyetlen normális pasinak sem. Mit csinálok rosszul?”  A jó hír, hogy – úgy tűnik - a harmincas évek elejének környékén az élet ad egy második esélyt. Az ember kicsit szenvedélyesebbé válik, képessé arra, hogy igazán beleszeressen egy gondolatba, ambícióba, hobbiba. Elmenjen „akár a világ végére is”.

Milyen hatással lehet egy ilyen „felindulás”? A fő értelme mondjuk egy mexikói kalandnak nem is feltétlenül a változás, változtatás, hanem néha csak az, hogy megfelelőbb „bizonyításunk” legyen arra, hogy azt kell tennünk, amit teszünk. Gondoljuk el a következőt: Észak-Európában szokás, hogy érettségit követően az emberek nem egyetemre mennek, hanem világkörüli útra indulnak egy-két évre. Ha azért lettem orvos, mert „már tíz éves koromban tudtam, hogy embereket akarok gyógyítani”, akkor harminc évesen a kiskamasz fantáziám (meg a szüleim akkori, általam érzékelt elvárása) lesz az egyetlen társam, mikor farkasszemet nézek a kiégéssel. De ha fiatal felnőttként Közép-Afrikából hazatérve jelentkezem az orvosi egyetemre, azzal a céllal, hogy harcoljak az ebola ellen, akkor egy sokkal minőségibb identitás birtokában tudok megküzdeni az alkalmanként menthetetlenül felbukkanó nehézségekkel.