A maradás illúziója

A maradás illúziója

Van, mikor valami véget ért, de mi mégis szentül hisszük, hogy maradnunk kell az adott helyzetben. Az elköteleződésünk vaskosan köt oda, ahol már nincs élő interakció, amely helyzet már nem szolgálja valójában előrehaladásunkat. Alázatos szolgálattal akarunk továbbra is ott lenni annak a személynek, élethelyzetnek, eszmének, amely valaha megérintette a szívünket, s amely sokat adott valamikor. Ezen nézetek szeméyiségünk kulcs tartó oszlopai, sokszor olyan elképzelések tartoznak ide, mint: Akkor vagyok jó társ, ha a párom szükségleteit önmagam elé helyezem és a végletekig kiszolgálom őt, akkor vagyok hű munkatárs, ha a belem kidolgozom a cégért, még akkor is, ha semmit nem kapok cserébe stb. A maradás illúziójának csapdájába estünk. Ilyenkor kétségbeesetten tartjuk azt a kötelet, mely odaköt felépített illúziónk világához. Egyetlen gondolat képes villámcsapás szerűen megváltoztatni ezt a világot. Ám ahhoz, hogy egy ilyen gondolat megjelenjen, vagy egy óriási vihart okozó életesemény szükséges vagy óriási nyitottság a nézőpont váltásra. Sokszor ezen ragaszkodásaink vakfoltokként vannak jelen bennünk, mivel azonosulásunk által nem ismerjük fel, hogy ami egyszer igaz volt, az elképzelhető, hogy ma hamis illúzióként van jelen az életünkben, vagy valamely torzítás által elferdül benne az igazság. Menni fáj. Maradni nem könnyebb, de ismerős. Sokkoló egy végetért helyzetből az indulás. Olyan mintha a sivatagba vennénk utunk és soha nem érnénk majd el újra a nedvdús oázist. Mintha vállainkon ezer mázsás súlyok lennének, s a lehangoltság mély szürkeségétől nem szabadulhatnánk. Amíg tudunk, visszafordulunk e képzelt jövőbeli kivetítéseinktől. Vissza futunk a langyos víz melegéhez. Akkor is, ha hűl ki az a víz, s már fázunk, elkezdünk lefagyni. Sok mindenre nem gondolunk ekkor, például, hogy a sivatagban meleg van, süt a nap, hogy a táj végtelen szépsége ad valamiféle megnyugvást és felszabadulást a léleknek, hogy az úton új dolgokkal, új világgal találkozunk, s délibábjában megláthatunk önmagunkból olyan visszatükröződéseket, melyek megújítanak és örömet okoznak. A langyos vízben kihűlt részeink felmelegednek, felolvadnak, átalakulnak. Végtelenül félünk a bardótól, az átmenettől. Nagy kihívást rejt magában, de nagy jutalommal is megajándékozza azt, aki szembe mer nézni ekkor önnön mélységeivel. S ahogyan az lenni szokott, minden elmúlik egyszer, s megérkezünk az oázisba, ahol új emberként indulhatunk tovább az élet következő kalandjai felé.