Könnyű-e lezuhanni?

Képzeljünk el egy huszonéves, kiváló formában lévő falmászót, aki nyáron a barátaival elutazik pár napra szabadtéri sziklamászásra. Egyik reggel korán ébred a táborhelyen, és mivel a társai még alszanak, elindul egyedül. A szabadtéri falmászást általában párban művelik, hogy míg az egyik fél mászik, addig a másik biztosíthassa őt: tartja a kötelet és segít, amiben szükséges. Ezúttal azonban egyedül van, de tudja magáról, hogy ügyes, versenyeket is nyert. Kiválaszt egy megfelelő utat, megmászza. A táborhelyre menet megfordul, hogy hátranézzen, és megdöbben: azon az sziklán biztosítás nélkül felmászni veszélyes volt, a szerencsén múlt, hogynem történt súlyos baleset. Mégis, miközben a döntést meghozta, végig úgy gondolta, hogy körültekintő. Elhűl a felismeréstől: a körültekintőség érzése sem garancia arra, hogy egy rossz lépéssel nem teszi a tönkre az életét. 

Ennél valójában még rosszabb a helyzet: gyakran cselekszünk úgy, hogy már közben is azt gondoljuk, hogy ha a saját menedzserünk lennénk, csóválnánk a fejünket, mégis megtesszük (gondolhatunk a rossz szokásainkra). Mi tehát a biztosíték, hogy egyetlen hülye lépéssel nem teszem tönkre az életem és válok nyomorékká, vagy általánosabban: sok kicsivel és válok hangulatjavítókon élő, szorongó, magányos elégedetlenkedővé? (akit minden alkalommal letargiába taszít az irigység, amikor a volt évfolyamtársaival találkozik, akik rendes emberek, rendes családdal, rendes munkával?)

Mi a garancia, hogy leszek-e elég kitartó a párom/családom mellett és “nem megy el a kedvem az egésztől, pedig hosszú távon ezzel járnék jobban”? Például nem leszek-e szerelmes és hülyülök meg? Vagy, hogy leszek-e elég fegyelmezett, hogy – bár unom/utálom, de - rendesen dolgozzak és ne rúgjanak ki? Vagy nem fogok túl sokat füvezni/ülni a számítógép előtt?

Nyilván semmi garancia nincsen ezekre. Ugyanakkor vannak arra jó okok, hogy ezen sokat ne aggódjunk, ezek közül egyet emelnék most ki. (hozzátéve, hogy teljesen kivédeni az aggodalmat ez nem fogja, sőt nem is biztos, hogy jól járnánk azzal)

Gyakran tekintünk úgy az emberre, mint egy testre, amit belülről irányít egy terveket kigondoló és megvalósító, a környezettől nagyjából független akarat. A pszichológiának (és minden másnak is, beleértve a fizikát és a biológiát) sok érve mutat abba az irányba, hogy ennél pontosabb, (és használhatóbb) kép, hogy az ember egy biorobot, amiben – mintegy mellesleg – ül ez a nyelvhasználó, reflektált, gondolkodó belső, az öntudat, amelynek meggyőződése, hogy ő a főnök, de ebben alaposan téved. Mint ha lenne egy többé-kevésbé jól működő robot, ami végezné a dolgát, majd egyszercsak rászerelnénk egy fejet, ami forog, beszél, és képzeleg, történeteket sző, de tényleges hatása a működésre nincsen. Ez persze túlzás, de nem annyira, mint elsőnek tűnik. Általában kevésbé találjuk nehéznek mások viselkedését a környezetük és a szokásaik függvényének tekinteni. Ismert szociálpszichológiai jelenség, hogy saját magunknak sokkal több “szabad akaratot” tulajdonítunk, mint másoknak. Ez is a rászerelt fej jellemzője. 

Gondoljunk arra a jótanulóra általános iskolából, aki soha életében ötösnél rosszabbat nem kapott, de a többiekkel együtt izgul környezetismeret dolgozat előtti szünetben. Valószínűleg kiröhögtük, “Angi minek izgul, nyilván ötös lesz”. De Angi teljesen biztos benne, hogy minden ötöse részben a saját, helybeli és korábbi, beleadott teljesítményén múlik, izgulása jogos, és ha elengedné magát, akkor rosszabb jegyet kapna. És hosszabb távon válhatna akár rossztanulóvá is. Ugyanakkor százból kilencvenkilenc Anginak évekkel később is csak ötösei vannak, és annak az egynek is van életeseménye, ami magyarázó erővel bír a változásra.

               Egy eljárás tehát: botlásszerű (sziklamászós) hibák esetén, ha nincs egyéb okunk, akkor tekinthetjük úgy, hogy ugyanakkora eséllyel okozunk autóbalesetet, vagy lépünk le figyelmetlenül a villamos elé, mint egy “külső” ember. Ennek a valószínűsége a botlás formájától függ, de általában sokkal kisebb, mint belülről, a szabad akaratunkat megélve képzeljük. Nagyléptékű, rendszerszintű hibák esetén (hanyagság, lustaság, impulzivitás, függőségek) ezt nehezebb becsülni, de hasonló eljárás alkalmazható. Képzeljük el, mit gondolnak ismerőseink a jövőnkről, kívülállóként (szem előtt tartva, hogy egy normális ember jellemhibák tárháza), jótanulónak, rossztanulónak tartanak-e, vagy közepesnek. Várhatóan ez fog történni, ha bedobjuk a lovak közé a gyeplőt. Ha nem tudjuk megnyugtató módon kizárni, hogy ezúttal mi vagyunk a rossztanuló, akkor – a hasonlat folytatható – ne megemberelni próbáljuk (annak a vége szinte mindig a bukás), hanem változtassunk a feltételeken: szervezzük át a napirendjét, írassuk másik iskolába vagy fogadjunk magántanárt.