A kapuzárási pánik csodálatos!

Mindannyiunkban élnek bizonyos korlátok — axiómák arról, milyen kellene legyen egy jó élet, mik a feltételei. Ilyenek például:
 „Az nem létezik, hogy ne legyen diplomám.”
 „Nem tehetem rá a telefont anyámra.”
 „Nem lehetek szűz huszonöt évesen.”
 „Hogy néz már az ki, ha a gyerekem meleg / csak egy kozmetikus / nem tud rendesen felöltözni?”
 Vagy azok a mondatok, amelyek így végződnek: „… akkor inkább meghalok.”

Aztán — nem mindig, de nagyon gyakran — az történik, hogy amikor ezek a tiltott események mégis bekövetkeznek, nem pusztulunk bele. Sőt, néha az derül ki: sőt!
 Ezeket a tiltásokat többnyire gyerekkorból hozzuk. Fiatal felnőttként az ember még tele van velük, és ezek a belső korlátok komoly hatással lehetnek az életminőségére — érzelmileg, életvezetésileg egyaránt.

A „kapuzárási pánik” kifejezéssel, annak gondolati környezetével és köznyelvi használatával azonban több gond is akad. Az elnevezés már önmagában is egy helytelenítő ítélet — a „pánikoló” ember tetteinek elítélése.
Ez nem véletlen: a társas környezet szinte minden személyes változást hajlamos helyteleníteni. Ez egy ösztönös, csoportkohéziót védő reflex: „mindenki csinálja csak azt, amit eddig, úgy, ahogy eddig.” Aki pedig ebből kilóg, az az ellenpontjává válik a viharban sztoikus hajóskapitánynak: nem csak a csoport ízlése szerint helytelenül, hanem „irracionálisan” is viselkedik, rontja a saját helyzetét.

Valójában azonban az ilyen ember gyakran épp bátor, új irányt vesz, és az érzelmi állapota ritkán valódi pánik. Sokkal inkább jellemző rá a bátorság, izgalom, aggodalom, diadalérzet vagy a felszabadultság.

A jelenség, amit angolul midlife crisis-nak neveznek, így is értelmezhető pszichológiailag:
Egy középkorú ember — tapasztalatain, érzelmi és értelmi érésén keresztül — ráébred, hogy az élet korlátai messzebb vannak, mint hitte. Rájön, hogy valahogy mindig van elég jövedelem, kapcsolat, lehetőség.
 És hogy a világ vége — bármennyiszer tűnt elkerülhetetlennek — még egyszer sem következett be.

Ezért egy érett személyben természetesen születhet meg szükség esetén meg a felismerés:
Indíthatok vállalkozást. Elköltözhetek egy tanyára. Elhagyhatom a férjemet.
Vehetek egy drága motort. Vitorlást a Balatonra. Kereshetek húsz évvel fiatalabb társaságot. Megcsináltathatom a melleimet.
Legfeljebb hibázom.