Ismétlődő nehézségek

Vagy ha ő maga kerül (akár csak ideiglenesen) hatalmi pozícióba, gyorsan eléri, hogy megutálják, vagy egyszerűen elforduljanak tőle? Esetleg olyat, aki képtelen a hangot megtalálni az ellenkező nemmel, és mindig ugyanazon módon szabotálja magát? Mondjuk tolakodva, udvariaskodva, vagy visszahúzódva? (Gyakran fogalmazódik meg ez így: „Nem tud természetes lenni a nőkkel/férfiakkal.”) Ráadásul neki „van igaza”, mert például „a magyar rendőrök mindig ilyenek”, vagy „az alkalmazottak lusták, és nem értik, amit mondok”, vagy „egyszerűen nem voltunk szimpatikusak egymásnak, van ilyen”.

Ha valaki a végére szeretne járni egy ilyen szokás kialakulásának egy pszichológus segítségével, akkor jó eséllyel az alább vázolt modellel fog megismerkedni.

Az életünk során, különböző feladattípusok megoldásában szerzünk - jó esetben kellő - jártasságot. Minden jártasság természetesen később is megszerezhető, de van egy többé-kevésbé behatárolt életszakasz, amikor az elsajátítása természetes módon történik. Egészen kisgyerekkorban, a legelső „szakaszban” a gyereknek konzisztens, megbízhatóan jelenlévő szeretetre, törődésre van szüksége. Ezt általában az anyjától kapja meg. Ennek fogadása során megtanuljuk, begyakoroljuk, hogyan kell gondoskodást kapni, sőt: hogy mit jelent a „gondoskodás” fogalma, azaz hogyan kell gondoskodást adni is.

Ezt követően, ahogy kifejlesztünk némi akaraterőt és önállóságot, szerepet kap a szülői kontroll, a szerető határozottság. A szülői kontrollhoz való viszony talaján fejlődik ki az önfegyelem és az autoritáshoz való viszony. Ennek kidolgozottsága nélkül meglehetősen „darabos” lesz a hatalmi helyzetekben a mozgásunk. Például képtelenek leszünk elviselni, esetleg eltagadjuk még a szükségét is. Ha lefelé beszélnek hozzánk, mindig felháborodunk, vagy (utólag magunkat ostorozva) mindig szótlanul engedelmeskedünk. És fordítva: ha irányítói pozícióba kerülünk, - jó példa és gyakorlat híján - ügyetlenül bánunk vele. Lehet, hogy tétova, népszerűtlen vezetők leszünk, aki néha átesve a túloldalra, határozottságot színlelve önkényeskedő lesz és rigid. A saját, önmagunknak szánt parancsaink is idetartoznak: képesek leszünk-e tartani egy elhatározást, határidőt, étrendet.

A következő szakaszban a testvérek, illetve a kortársak segítségével, játékok során beletanulunk a társas létbe. Alkudozunk, piszkálódunk, magunkra maradunk, érdekérvényesítünk, együttműködünk, stb.… Gyakran van később problémája ezzel az egykéknek és a legidősebb testvéreknek, akiknek hosszú ideig nincsen versenytársuk, így szükségük az intenzív gyakorlásra, a diplomáciai érzék csiszolására.

A (korai) kamaszkor pedig - többek között - az ellenkező nem „megszokását” jelenti. Hátrányban van, akinek kevés a „hozzáférése” a lányokhoz/fiúkhoz olyan helyzetben, ami nem „éles” helyzet. Például csak fiútestvére/lánytestvére van, az iskolai közegében perifériára szorult, szabadidejében pedig rögbizik/szinkronúszik. Ha nincs elég kapcsolódásunk a másik nemhez, miközben felnövünk, akkor nemcsak szorongósak és esetlenek leszünk a jelenlétükben („Nem tudom, mit kell mondani egy lánynak.”), de könnyen lesznek irreális elvárásaink is, ami, mondani sem kell, komoly kockázati tényező a csalódást illetően.

A szülőkről való leválással együtt ezek azok a problémakörök, amiket sok pszichoterápiás irányzat megnevez. A tapasztalat egyértelműen azt mutatja, hogy bármelyik „elmaradás” pótolható utólag. Ehhez az egyik leghasznosabb lépés (bár nem szükséges) annak a felismerése, hogy a bevezetőben olvashatóakhoz hasonló magyarázatokat mi fabrikáltuk, azzal a céllal, hogy eltakarjuk saját magunk elől a saját ügyetlenségünket.