Hazugságfelismerés

A hazugság egy megtévesztési szándékkal közölt állítás, amiről a közlő fél tudja, hogy nem a teljes igazság. A hazugság és ennek felismerésének igénye természetesen a kommunikációval egyidős. Nem is csak a humán kommunikációra gondolhatunk itt, hazudnak főemlősök, majmok, madarak, farkasok, és valószínűleg minden eléggé fejlett állat. A jelbeszédre megtanított, Koko nevű gorilla, mikor egy alkalommal megkérdezték tőle, ki tépte ki a csapot a falból (amit ő tett), az egyik gondozójára mutatott, majd vihogni kezdett.

                A hazugság felismerésében az emberek általában nem teljesítenek túl jól, és mindenképpen rosszabbul, mint hiszik magukról. Nemek között nincsen különbség, se a nők, se a férfiak nem jobbak egymásnál se a felismerésben, se a félrevezetésben. Foglalkozási érintettséget vizsgálva (nyomozók, ügyvédek, bírók, pszichológusok) azt találták, hogy az átlagnépességhez hasonló a hazugságfelismerési képességük (52%, azaz a véletlen tippelésnél alig jobb (Pennebaker)). A gyakorlatban alkalmazott poligráfos vizsgálat során különböző fiziológiai jelek változásait mérik, tipikusan az izzadás fokozódását, a légvétel mélységének csökkenését, a pulzusszám növekedését. Tudományos értelemben, 50 év tapasztalata alapján a poligráf használhatatlan, teljesen megbízhatatlan mérőszer (Eriksson, Lacerda, 2007). Egy poligráfokat készítő amerikai cég a Nemesysco komoly erőfeszítéseket tesz ezen eredmények eltüntetésére, egyelőre siker nélkül. Szintén tudományos tény, hogy Hollywoodot leszámítva, nem létezik „igazságszérum” sem (lásd pl.: Misquitta, Neville, 2011).

                Gondolhatnánk, hogy ha valakit alaposan ismerünk, akkor nem tud nekünk hazudni. Két eredmény kapcsolódik ehhez: egyrészről csak az igazán közeli, és alapos ismeretség segít a felismerésben, másrészt, ha egy embert „kitanulunk”, az csak minimálisan segít más emberekkel szemben.

                Szaladjunk végig a jeleken, amik óvatosságra intenek, és amiket magunk is, hétköznapi helyzetben megfigyelhetünk.

• Szokásosnál több pislogás
• Vakarózás
• Tág pupilla
• Magasabb hangfekvés (meglepően nehezen kontrollálható)

Ha a nyelvhasználati jeleket is megfigyeljük (ezek írásos esetben is használhatók):

• Általánosabb fogalmazásmód.
• Darabosabb, diszfluensebb szöveg.
• A kivételt jelző szavak („kivéve”, „de”, „sem”) használatának elkerülése, mikor saját tetteiket határozzák meg, hogy mit tettek, és mit nem.
• Kevés birtoklásra, tulajdonolásra vonatkozó kijelentés.
• Kevesebb elsőszemélyű személyes névmás (ez a magyarban gyakran az ige által jelzett, így nehezebben kiszúrható, az eredeti kutatás angol nyelvre vonatkozik). Az elbeszélő távolítja magát a történetétől. A felelősséget kerüli a tetteit illetően.
• Több negatív érzelmet jelző szó használata, pl.: ócska, kár, sajnos (Adelson, 2004)
• A hazugságok hosszabbak. (Britt, 2009)

Ezzel kontrasztban az igaz elbeszélések jellemzője, hogy:

• koherens, konzisztens, de a kronológiát kevéssé tartja, idősorrendileg kissé kusza
• sok részlet, szokatlan, felszínes elemek
• sok személyközi interakció leírása: „Tudod, az a helyes pasi, aki a múltkor …”
• érzésekben és gondolatokban gazdag: „Hihetetlen, hogy így történt”
• sok spontán önjavítás

Hazudni, bizonyos keretek között, határokon belül, az élet természetes, mindennapi velejárója. A hazugságoknak rengeteg fajtáját különböztetjük meg („Milyen remekül nézel ki!”, „Nem tudom ráérek-e hétvégén.”, „Kiváló a főzelék, kedves mama.”), amelyek társas, etikai megítélése igen színes, millió körülménytől függ, így kategórikus, értékelő kijelentést, főleg ítéletet, tenni lehetetlen. Legtöbbünk négy éves kora körül megtanul hazudni, és – természetesen – haláláig abba sem hagyja.