A gyerek idomításáról

Egy öt éves gyerek apja mesélte, hogy kisfia az aktuális kedvenc játékával volt elfoglalva az autóban, mikor megérkeztek reggel az óvodába. Közölte a gyerekkel, hogy a játékot az autóban kell hagynia, amire a gyerek rábólintott. Mint a délutáni találkozáskor kiderült, mégis magával vitte. A szankció már az eset előtt tisztázva volt: egy hétig nem játszhat a játékkal, ezt a kisfiú tudomásul is vette, számolta vissza a napokat. Az esetnek azonban nem lett vége, a gyerek anyja képtelen volt elfogadni, hogy a gyerek így kezelte a helyzetet (nem követte az utasítást és/majd hazudott). Azt akarta elérni, hogy a gyerek számára ne legyen opció (a jövőben) a direkt szülői parancs nem-követése. Ennek elérése céljából újabb, súlyosabb szankciót, büntetést akart, hiszen „a gyerek erre fittyet hányt”. Haragudott, megbántódott. Mutatta a gyereknek, hogy mennyire helyteleníti, amit tett. Célt fog-e érni ez a nő? (most tételezzük fel, hogy ez az egyetlen, rövidtávú célja van, azaz a gyerek engedelmességének fokozása, és nem akar törődni a személyes kapcsolatuk hosszútávú alakulásával, amit egyébként ez a megbántódós taktika hatékonyan rombol).

               Óvodás fiúkkal végezték a következő kísérletet (Freedman): a gyereket egymás után betették egy szobába, ahol öt játék volt található, köztük egy távirányítós robot, ami sokkal érdekesebb volt, mint a többi. A kísérlet vezetője közölte a gyerekkel, hogy „Bármivel játszhatsz, csak a robottal nem, mert azzal tilos. Ha a robottal játszol, nagyon dühös leszek, és büntetést fogsz kapni.”, ezt követően pedig elment pár percre. Egy öt éves gyereket könnyű ideiglenesen engedelmességre kényszeríteni, a fenyegetés be is vált: szinte senki nem nyúlt a robothoz. Amit azonban vizsgálni szerettek volna az az volt, hogy mit tesznek a gyerekek, ha nem számolnak a fenyegetőző kísérletvezető jelenlétével. Másfél hónap múlva egy kolléganője ment vissza ehhez a csoporthoz (a gyerekek nem tudták, hogy neki köze van az előző esethez), és vitte őket ki egyesével egy játékokkal teli szobába, ahol egy rajzolós feladatot kaptak. Míg kiértékelte a rajzot, megmondta a gyereknek, hogy nyugodtan játszhat bármelyik játékkal a várakozás közben. Több, mint háromnegyedük a robotot választotta. Ezen csoport számára vége is a kísérletnek, de egy másik óvodás-csoporttal megismételték ugyanígy, mindkét lépést, egyetlen különbséggel: az első alkalommal a fenti helyett ez a mondat hangzott el: „Bármivel játszhatsz, csak a robottal nem, mert azzal tilos.” Szintén mindegyik gyerek elkerülte a robotot arra a pár percre, amíg a szigorú kísérletvezető távol volt. Lényeges különbség történt azonban a hat héttel későbbi, a kolléganő által levezényelt esetben. Míg a kisfiúk a rajzuk kiértékelésére várakoztak, kevesebb, mint harmaduk játszott a robottal.

               Az első csoportbeli gyerekek fejébe az a gondolat került, hogy „Ha a robottal játszom, a bácsi mérges lesz.”, azaz „(Csak) azért nem játszom a robottal, mert ha a bácsi megtudja, megbüntet (egyébként játszanék)”. Külső motivációjuk volt a robot elkerülésére. A robottal nem helytelen volt játszani, hanem a büntetés kockázáata miatt „nem érte meg”, ellentétben a későbbi szettinggel, ahol a robot tiltása belsővé vált.

Gondolhatunk arra, hogy minél súlyosabb a fenyegetés, annál nagyobb a közvetlen visszatartó ereje. De csak amíg a fenyegetés valós, beváltható. Visszatérve a bevezetőben említett anyára: ha eszkalálja a helyzetet, azaz addig fokozza a büntetést, „amíg szükséges”, akkor azzal egyrészt kikényszeríti a gyerekéből a jelenbeli (és az ő jelenlétéhez köthető) engedelmességet, másrészt halványítja az általa lefektetett szabályokat: minél erősebb a fenyegetés, annál valószínűbb, hogy a gyerek a jövőben megszegi a szabályt, ha alkalom kínálkozik rá.

Ha minden csatát meg akarunk nyerni, elveszítjük a háborút.