Félelmetes félelem - Mit tehetünk gyermekünk szorongásának csökkentése érdekében?

A félelem az alapérzelmek közé tartozik. Segít abban, hogy a számunkra veszélyes, fenyegető dolgokat elkerüljük. Szülőként talán abban is bízhatunk, hogy az alkalmazkodás szolgálatában álló félelem megóvja legféltettebb kincsünket néhány meggondolatlan cselekedettől, balesettől.

Aztán egyszer csak azzal szembesülünk, hogy a félelem eltúlzott, talán már az elnevezés sem stimmel, lehet, szorongásnak kéne nevezni. S ez a „valami” nehezíti gyerekünk mindennapjait, egyiknek rontja a teljesítményét, a másikat megfosztja attól, hogy felszabadultan töltse idejét barátaival, a harmadiknak tönkreteszi az éjszakáit, s ezzel esetleg az egész család alvásritmusát felborítja, vagy a szabadidő, a nyaralások szervezésében jelent korlátot, és korántsem teljes a felsorolás.

Szülőként nagyon nehéz azt átélni, hogy nem tudunk segíteni a gyerekünknek, amikor valami baja van. Sok szülőtől hallottam már, hogy milyen jó, hogy gyermeke már kinőtt a csecsemőkorból, és meg tudja mondani, hogy mi zavarja. S aztán idővel ismét szembetalálhatjuk magunkat azzal, hogy a gyerek, vagy meg se tudja fogalmazni igazán, mi bántja, vagy ha mond is valamit, az nem érthető számunkra.  

A szülők egy része ilyenkor a kiváltó okokat kezdi keresni. Előfordul, hogy apa és anya (vagy más családtag) egymást hibáztatja, a másik nevelési elveiben találja meg a magyarázatot. Nos, a túlzott a féltés, a széltől is óvás, a világ veszedelmes helyként való látása és láttatása valóban hozzájárulhat a gyermeki félelem felkeltéséhez és fennmaradásához, de a gyerek temperamentumában rejlő személyiségjegyek is befolyásolják az eltúlzott félelem állandósulását, és véletlen történések is hatással lehetnek rá.

Az okok feltárása, saját viselkedésünk elemzése, és szükség esetén változtatása lehet egy-egy lépcsőfok a félelemmel való küzdelemben. Azonban miközben tudjuk, már ez sem könnyű feladat, hisz senki sem lép át egykönnyen a saját árnyékán. Azt is tudnunk kell, hogy a már kialakult, állandósult félelmek esetében általában kevés ennyi, közvetlenül gyermekünknek is kell konkrét segítséget nyújtanunk.

A legfontosabb, hogy vegyük tudomásul, számos egyéb dologhoz hasonlóan, abban sem egyformák a gyermekeink, hogy mely helyzeteket, milyen mértékben ítélnek félelmetesnek. Egyikük kifejezetten keresi az izgalmakat, a másik meg ledermed a mások által még bőven természetesnek tekintett körülmények között. Vagyis kezdjük azzal, hogy elfogadjuk gyermekünknek ezt a tulajdonságát is. Ez azonban nem lehet egyenlő azzal, hogy megmásíthatatlan tényként tekintsünk a gyermeki félelemre, és semmit se tegyünk a megszűntetés érdekében. Nem várhatunk arra, hogy majd kinövi, idővel belátja a helyzet értelmetlenségét. Tekintsük tehát kiindulási alapnak a jelen állapotot, és vizsgáljuk meg Lawrence Cohen csoportosítását alapul véve, milyen tipikus válaszlépések lehetnek az adott helyzetben.

1. Lehet elkerülni a félelmet keltő helyzeteket. Ha a szülő maga is szorongó alkat, valószínűleg ebben támogatja gyermekét. Az elkerülő viselkedésnek azonban ára van, beszűkíti azt az életteret, melyben a gyermek biztonsággal mozogni tud. Sajnos arra lehet számítani, hogy idővel még bővül is az a kör, ami fenyegetővé, elkerülendővé válik.
2. Az sem jobb, ha elkerülés helyett elmerülés következik be. A szó szoros értelmében például úgy, hogy a medence széléről vízbe lökjük a víztől irtózó gyermeket, vagy hajmosástól rettegőnek mutatjuk meg, hogy a kádba nem lehet belefulladni. Bármely ijesztő helyzetbe való „belökés” alkalmával az illető általában azt éli át, hogy a szorongás betemette, hiába szűnik meg a kiváltó ok, csak a nagyon rossz, fullasztó tehetetlenség marad vissza. A gyermek nem arra kap mintát, hogy miként lehet megküzdeni a szorongással, hanem arra, hogy mennyire szörnyű és elviselhetetlen ez az egész.
3. Vannak gyermekek, akik fogukat csikorgatva, kezüket ökölbe szorítva átszenvedik magukat valamilyen kellemetlen, elkerülhetetlen dolgon. A megfeszített izmok segítségével próbálja a gyermek (persze felnőttek is élhetnek ezekkel a stratégiákkal) a félelmet és vele együtt minden más érzelmet is távol tartani. Az előző ponthoz hasonlóan itt sem egy jóleső, megérdemelt, megszenvedett sikerélmény lesz a jutalom, csupán a túl vagyok rajta. Továbbra is marad a félelem az aktuális dologhoz kapcsolódó útitárs. Nincs feloldozó tapasztalás arról, hogy ez nem is olyan ijesztő, nem is annyira szörnyű. Azt feltételezem, hogy azok a gyermekek élnek ezzel gyakrabban, akikben erősebb a megfelelési vágy, akikre erősebben hatnak a szüleiktől feléjük áradó elvárások.
4. Ami valóban megküzdést, a szorongás csökkenését eredményezhet, az az ijesztő helyzettel való szembenézés. Mondjuk ki: "látom, ettől félsz", "azt gondolod, rossz lesz neked". Vegyük észre, hogy ez más, mintha azt mondanánk: "ne félj". Azzal nem tud mit kezdeni, érzéseinek tudatosítása, szavakba öntése viszont biztonságérzetet kelt. Legyünk társai, kísérői tovább is a megküzdésben. Hagyjuk meg neki az irányítást, ne sürgessük, de bátorítsuk a következő lépések megtételére. Ha az állapota engedi, adhatunk a megértést segítő információkat. Beszélhetünk félelem tárgyáról, illetve a félelmek ősi, a túlélést segítő jelentőségéről, és azokról a néha ijesztő stresszreakciókról (pl. a gyorsabb szívverés, levegő kapkodása, verejtékezés stb.), melyek éppen a túlélés szolgálatában álltak valaha. Életkortól függően elmagyarázhatjuk, hogy az ember nem felelős a benne keletkező és átsuhanó gondolatokért, érzésekért. De legalább ennyire fontos, hogy kiszolgáltatva sincs nekik, képes az izmai, a gondolatai irányítására, s ezeken keresztül valamennyire befolyásolhatja az érzéseket is. Az információk azonban önmagukban kevesek, és az is lehet, hogy gyermekünk éppen nincs is befogadó állapotban. Térjünk tehát vissza az érzések tudatosításához, és a megnyugtatáshoz, éreztessük, hogy vele vagyunk, és vele is maradunk, miközben együtt keressük a megoldást. Cohen számos más játékos gyakorlat mellett például az „Állj-mehet” játékot javasolja a Legyőzzük a félelmet! című könyvében. Ennek a játéknak az a lényege, hogy miközben együtt közelítünk a félelem tárgyához, a gyermek bármikor megállíthat minket.

Bár nem így nevezte, de ezt gyakorolta kisfiam barátjának az édesanyja is, aki a mélységtől való félelem leküzdésében volt kicsi fia társa, kísérője. A gyerek választott ki egy könnyűszerrel elkerülhető felüljárót, ahol próbatétel elé állítva önmagát anyukája kezét fogva először talán fogcsikorgatva jutott át a túloldalra. Aztán a helyszínhez közelítés, megállás, elindulás, továbblépés, a türelmes közös gyakorlás eredményeként hamarosan szűnni kezdett a szorongás. Innentől kezdve átfordult valami. Már nem bénító, beszorító, az életminőséget rontó érzés volt, hanem leküzdhetővé, legyőzhetővé vált a szorongás. Az együtt átélt élmény mélyítette a szülő és gyermeke közötti bizalmat, s hozzájárult a ma már felnőtt gyermek magabiztosságának, önbizalmának a növekedéséhez.