Batman

Három embert sorolok fel, akikben van valami közös.
 És nemcsak bennük, hanem – kevés kivételtől eltekintve – szinte minden lelkileg egészséges („nyugati”) emberben.

Az első egy hatvanhoz közelítő hamburgi főorvos.
 A második egy halkszavú, álomalkalmazott informatikus férfi.
 A harmadik pedig egy tetszőleges taxisofőr.

A hamburgi orvos hajnalonként versenymotorral száguldozik az autópályán.
 Az informatikusnak az egész hátát beborító tetoválása van, amiről csak a legközelebbi barátai tudnak, és hobbiként a legvadabb metálzenéket hallgatja.
 A taxisofőr pedig saját elképzelése szerint az utcák és az emberek ismerője, akinek senki nem parancsol (meglepően sok taxis mondja a pszichológusra, hogy „rokonszakma” :) ).

Hasonló történetet mesél magáról a tanár, aki „nem mindig a tankönyvet követi”; az ügyvéd, aki „nem vállal el akármit”; és az ügyfélszolgálatos, aki valójában amatőr rockzenész.
 A közös bennük: a belső identitásukban ők nem egyszerű halandók, hanem éjjelente… Batmanek.
 Szabad lelkek, akiket a belső iránytűjük vezet.

Úgy tűnik, alapvető lelki szükségletünk, hogy valamilyen mértékben a nagybetűs Rendszeren kívülinek érezzük magunkat.
 Ennek legegyszerűbb formája az, amikor az ember szellemi vagy tudásbeli előnyt képzel magának: kicsit okosabbnak, dörzsöltebbnek, hiszi magát, mint a többiek.
 Esetleg konkrétan: „tudom”, hogyan kell helyesen táplálkozni, betegségekből kigyógyulni, problémákhoz hozzáállni – vagy egyszerűen hiszem, hogy az „életfilozófiám” jobb (laza vagyok, kedves vagyok, figyelmes vagyok, szabad vagyok).

És ez nem puszta hiúság.
 Felnőttként a feladatvégzés sikerét két dolog határozza meg:

1. Van-e meg a szükséges képességem (ha pisztolyt szorítanának a fejemhez, meg tudnám-e csinálni)?

2. Rá tudom-e venni magam, hogy tényleg meg is tegyem?

Ez utóbbi, ahogy idősödünk, egyre fontosabb.
 Ha például verseskötetet írok, el kell hitetnem magammal, hogy akár meg is jelenhet – különben nem fog menni.
 Ahogy a gyerek focipályán híres focistának képzeli magát, és az ereje, kitartása hirtelen megkétszereződik.

Ha „tudom”, hogy Batman vagyok, csak éppen álruhában, az „felhúz” magához: segít szépen élni, erőfeszítést tenni, kiállni magamért és másokért, vagy épp elviselni azt, amit érdemes elviselni – például a kellemetlen főnököt.
 Hiszen ez csak az árnyékvilág; az igazi élet az, amikor szombat este a dobok mögött ülök a színpadon.

A depresszióban élők viszont minden pillanatban, teljes lényükkel, pontosan tudják magukról, hogy nem szuperhősök.

Pedig igény, az lenne rá..