"Aki pszichológushoz jár, az..." - avagy három pszichológus sztereotípia lebontási kísérlete

Pszichológushoz fordulni komoly lépés, nagy elhatározás. Lehet, hogy már évek óta gondolkodunk, forgatjuk a fejünkben a lehetőséget, de mindig elvetjük, különböző indokokra hivatkozva. Indokaink egy része lehet teljesen személyes és egyedi, más része viszont gyakran sztereotípiákon alapszik. Ezek a sztereotípiák bizonyos szempontból hasznosak, segítenek az ismeretlen megnyugtató strukturálásában, félelmünk leküzdésében, kordában tartásában, alkalmazásukkal a minket körülvevő világ (sokszor hiányos) információit gyorsan és „kompaktul” dolgozzuk fel. Sztereotípiáink, bár távolról sem mondható, hogy pusztán hátránnyal járnak számunkra, sajnos (vagy szerencsére) az egyéni, egyedi esetekben általában rosszul működnek. A (pszicho)terápiás kapcsolat pedig nem más, mint két egyén találkozása, egy teljesen egyedi konstelláció, ami létrehozza azt az „erőteret” (ez a némileg ezoterikusan hangzó fogalom persze számos tudományosan megalapozott tényezőre lebontható), amiben a változás megtörténik. Kár lenne pusztán a félelmeink miatt távol tartanunk magunkat ennek megtapasztalásától, ezért a következőkben a pszichológus személyét, a pszichológushoz járást övező sztereotípiák, tévhitek lebontásával foglalkozom.

Első tévhit:

„Csak a hülyéknek/elmebetegeknek/mentálisan súlyosan sérült embereknek van szüksége pszichológusra… És ki szeretne ehhez a csoporthoz tartozni?”

Szerencsére nincs szükség arra, hogy önmagunkat a fent említett csoport tagjaként azonosítsuk ahhoz, hogy felkeressünk egy pszichológust. A társadalomban még itt-ott fellelhető nézet a pszichológiai ellátás megismerésével, az információk terjedésével szerencsére hazánkban is egyre inkább halványul. Egyre kevésbé számít futurisztikus, idealisztikus gondolatnak, hogy a mentálhigiénénkkel való foglalkozás éppolyan fontos, mint az, hogy a testünket karban tartsuk (arról nem is beszélve, hogy a kettő szorosan összefonódva, tranzakciós, interakciós mechanizmusokon keresztül működik).

Mindenki életében előfordulhatnak olyan elakadások, amikor úgy érzi, a saját ereje, megküzdő potenciálja (átmenetileg) kevés, szüksége van egy külső nézőpontra ahhoz, hogy a problémát a maga teljességében lássa, rejtett előforrásai felszabaduljanak, a nehézség leküzdhető legyen. Nem kell mindig és feltétlenül hatalmas tragédiákra gondolni. Lehet, hogy pszichológus nélkül is megoldaná („meg tudom beszélni a barátaimmal is”), csak a gyógyulási folyamat hosszabb, fájdalmasabb és főként kevésbé tartós és mély lenne. Gondoljunk csak arra, hogy ha a házi praktikáink elégtelennek bizonyultak, egy makacs megfázással is jobban járunk, ha felkeressük háziorvosunkat. Persze van, aki megvárja, hogy tüdőgyulladása legyen, de nekünk nem muszáj.

A sztereotípia további lebontásához fontos, hogy a pszichológiát, a pszichológusokat ne egy egységes masszaként képzeljük el. Léteznek olyan szakemberek, akik pszichiátriákon, zárt osztályokon csak a „durva” esetekkel foglalkoznak és egy „egyszerű” kapunyitási krízissel már nem tudnának mit kezdeni. Mások megmaradnak a hétköznapi problémáknál, amelyek mindannyiunkkal, minden egészséges, vagy más szóval normál neurotikussal előfordulhatnak és elő is fordulnak életünk során. A kettő között pedig megtalálható a szivárvány minden árnyalata. Vannak, akik bizonyos problémák, pszichés betegségek specialistái, mások az adott módszertani repertoárukat diagnózistól függetlenül alkalmazzák. Meg kell találnunk azt, aki a problémánkhoz, de főként személyiségünkhöz passzol és akkor hirtelen azon kapjuk majd magunkat, hogy nem betegként és pszichológusként gondolunk kettősünkre, hanem egyszeriben két egyedi és megismételhetetlen individuum leszünk, akik közösen dolgoznak egy közös célért. Ez az az alap, ahonnét a pszichoterápiás munka el tud indulni.

Második tévhit:

„Minek menjek pszichológushoz, vannak barátaim, meg tudom velük beszélni a problémáimat…”

Mindenképpen örvendetes, ha valakinek támogató, szoros társas kapcsolatai vannak és kifejezetten pozitív, ha a személyes problémák ilyen körben megoszthatók. Mondhatnánk leegyszerűsítve, hogy a pszichológus egy „professzionális barát”, de nem erről van szó, mert a pszichológus nem a hiányzó baráti kapcsolatok kipótlója, hanem egy teljesen más kapcsolati minőséget képvisel.

A pszichológussal való beszélgetésnek megvannak a maga szabályai, keretei, amelyek egy baráti beszélgetéshez viszonyítva időnként mesterkéltnek és életidegennek tűnhetnek (ilyen például az idői és téri keretek pontos tartása, a magázódás, a pszichológus önfeltárásának csak indokolt esetben történő alkalmazása, a tiszteletdíj stb.). Ugyanakkor ezek a keretek biztonságot, kiszámíthatóságot és védelmet adnak. A pszichológus érzéseivel való foglalkozás nem a páciens feladata (a terápiában keletkező  érzések kezelése és használata a szakember dolga), nem kell őt figyelni, hogy egyes témákhoz mi a személyes viszonya, mi az, ami felkavarja, esetleg megsérti. Nem kell törekednünk a kölcsönösségre (egy baráti kapcsolatban ez alapvető), nem kell aggódnunk, hogy rosszakat gondol rólunk, esetleg bizonyos történésekre a kapcsolat megszakításával reagál. A személyes aspektusok tekintetében ez a kulcs: a kapcsolat adott, nem kell önmagunk visszafogásával, információk visszatartásával őriznünk, óvnunk. A pszichológus nem fog minket otthagyni, vagy elmenekülni, bármi (vagy majdnem bármi) történjék is a terápiában.

A terápia sajátos „dinamikája” (a már említett erőtérben kialakuló folyamatok) segít abban, hogy egy hétköznapi kommunikációs helyzethez viszonyítva könnyebben megnyíljunk, érzéseinkről, tapasztalatainkról egyszerűbben, természetesebben (kevésbé „körültekintően”) beszéljünk. A terápia a hétköznapi kommunikációs szituációnál sokkal szabadabb és rugalmasabb, tulajdonképpen egy biztonságos gyakorlóterep, ahol válogatás nélkül elfér minden érzés és gondolat. Csak sajátmagunkra kell figyelnünk, saját tempónkban, ritmusunkban beszélhetünk, így könnyen megjelenhetnek olyan érzések és gondolatok, amelyeket más szituációban magunknak sem tudtunk volna megfogalmazni.

A pszichológus másra és másként figyel, mint egy barát. Saját releváns emlékeit, tapasztalatait a háttérben kezeli, nem hagyja, hogy személyes élményei befolyásolják az információfeldolgozásban (tehát semmiképpen nem sztereotipizál, nem alkot sémákat a vele szemben ülő viselkedésére, érzelmeire vonatkozóan). Kérdéseivel tereli a beszélgetést, visszajelez, kiemel és tükröz. Folyamatosan, intenzív figyelemmel van jelen.

A pszichoterápiás kapcsolat sikeressége nagyrészt a kapcsolaton és a helyzeten alapul, ezért ezen tényezők hangsúlyozását tekintettem itt is a legfontosabbnak. A személyes professzionalitáson túl természetesen a tárgyi és módszertani tudás adja az alapot mindennek megvalósulásához.

Harmadik tévhit:

„A pszichológusok maguk is sérült emberek. Azért választották ezt a szakmát, hogy önmagukat meggyógyítsák.”

Az állításból kiemelendő, hogy a pszichológusok is emberek, ebből következik, hogy vannak érzéseik, múltjuk, történetük és minden bizonnyal sérüléseik is. Van, akinek súlyosabb, van, akinek kevésbé súlyos, vagy szinte semmi, épp úgy, ahogy a populáció összes többi tagjának. Ami viszont meg kell, hogy különböztesse ezeket a sérüléseket mások sérüléseitől, az a megdolgozottság foka.

A pályaválasztási motivációk természetesen sokfélék lehetnek, ezek között a segítési szándékon túl gyakran szerepel a világ jelenségeinek és benne a saját személyiségünknek jobb megismerése. Ugyanakkor egy pszichológushallgató optimális esetben az egyetemi évei kezdetétől akadémiai tanulmányait kiegészítve önismereti csoportokon, esetleg egyéni önismereten (értsd: ő is pszichológushoz jár) vesz részt, ami azon túl, hogy önreflektívvé, önmagával kapcsolatban tudatosabbá teszi, abban is segít, hogy a fent említett motivációkat szétválassza. Azzal nincs semmi gond, ha valaki önmagát a fokozatosan elsajátított tárgyi és önismereti tudás segítségével gyógyítja, azzal viszont igen, ha mindez a páciensen keresztül történik. Ha gyógyulási folyamat nem éri el azt a szintet, hogy a rendelőbe belépve képes legyen önmagát félretéve, szaktudását egy jól működő, stabil és kiegyensúlyozott személyiségként mozgósítva a másik ember segítésére hangolni. Aki erre nem képes, az nem alkalmas a pályára, és ezzel (szintén optimális esetben) már egyetemi tanulmányai, önismereti képzése alatt szembesül, vagy szembesítik.

Pszichológusként a személyiségünkkel dolgozunk, ezért alapvető e munkaeszköz folyamatos karbantartása, ápolása. Csak akkor tudunk jó munkát végezni a pácienseinkkel való kapcsolatban, ha szabadidőnkben ügyelünk saját mentális egészségünk fenntartására, munka közben pedig fokozott önreflexiós, tudatossági szinten vagyunk jelen. Munkánkat kiegészítve rendelkezésünkre áll szupervízió (amikor egy tapasztalt kollégával beszéljük meg a számunkra valamiért – akár személyes okból - nehéznek bizonyuló eseteket), valamint a személyes önismeret bővítésének folyamatos lehetősége.

Fontos és alapvető kívánalom, hogy a páciensek olyan szakemberekkel találkozzanak a kétszemélyes helyzetben, akik azon túl, hogy szakmailag, a szaktudásuk tekintetében felkészültek és naprakészek, a személyiségük jó működésére is legalább ilyen gondosan ügyelnek. Így lehet a terápiás kapcsolat valóban tiszta, erős és legfőképpen a változást segítő.