A kérdés
Az alábbi kéréssel fordulok Önökhöz: Két megoldatlan problémám van (vélhetően több is, de ezek a legégetőbbek, úgy érzem), amelyekkel nem tudok mit kezdeni, ebben kérném a segítségüket. 37 éves nő vagyok, aki nagyon szeretné megtalálni a társát. Házas soha nem voltam, de olyan kapcsolatom sem volt, amelyben éreztem volna, hogy szeretnek. Ami a családi hátteret illeti, a következő a helyzet: nagyon-nagyon ingerszegény és szeretet nélküli családi környezetben nőttem fel. Olyan szülőkkel és nagyszülőkkel, nagybácsikkal, nagynénikkel és testvérrel, akik legjellemzőbb tulajdonságai: a gyűlölet, az irigység, a rossz szándék. Önmagukhoz, egymáshoz és a legközelebbi hozzátartozóikhoz sem tudnak másképpen viszonyulni. Testi-lelki terrorban, elutasító, sőt kirekesztő, nagyon sokszor megalázó bánásmódban részesültem. Kilógok a sorból: másképpen gondolkodom és érzek, mint ők. 34 éves koromban költöztem el otthonról, azaz 3 éve. Tudom, hogy túl későn, de ha 18 évesen teszem, az is túl késő lett volna. Egyszerűen nem sikerült. Bárhogy is próbálkoztam új életet kezdeni, nem ment. (Megjegyzem: egész odáig tanultam és dolgoztam, sokszor egyszerre, igen aktív és mozgalmas életet éltem, csak a „kitörés” abból a környezetből okozott problémát). Rengeteg pozitív változáson mentem keresztül az elköltözésem óta, önmagában csak a környezetváltozástól. Most tudatosul azonban bennem egy jó csomó megoldatlan konfliktus. A legnyomasztóbbnak a magányt, a társtalanságot érzem, az építő emberi kapcsolatok hiányát. A korábbi években megvoltam enélkül is, hiszen jól lefoglaltam magam. Most is aktív vagyok, viszont úgy érzem, – és nemcsak az életkorom miatt – hogy ez már kevés. Amit nem tudok megoldani, az a kapcsolataimban ismétlődő probléma. Felismerem én ezekben a családi/szülői mintát, a családi játszmákat, viszont nem tudom a helyén kezelni a problémákat. A legutóbbi három kapcsolatom, vagyis úgy az elmúlt 5 év érdekes ebből a szempontból. Az első esetben nagyon nehezen, inkább későn tudatosult bennem, hogy az illető a szüleimhez nagyon hasonló jellemvonásokkal rendelkezik és hasonlóan bánik, viselkedik velem. A következő kapcsolatomban ezt nagyon gyorsan, kb. egy hónap „együttlét” után felismertem. A jelenlegiben is elég volt ehhez nagyjából ennyi idő. Az előző kettőben el is hagytak, meg nem is (ahogy szerettek is, meg nem is), és aztán mégis az én kezembe adták – gyáva módon – a döntést, én pedig mindkettőjüknek nemet mondtam. A jelenlegi kapcsolat még tart. Mivel megtorpantam és átgondoltam azt a lehetőséget, hogy mi van, ha nem otthagyni kell csapot-papot sértődötten, vagy mert kiprovokálják, hanem általa kell megtanulni ezt-azt. Úgy vélem, hogy ezért kapom újra és újra a nagyon hasonló partnereket. A partnerrel kapcsolatban a legkirívóbb példákat és a leggyakrabban ismétlődő helyzeteket írom le: legfőképpen elutasító, kirekeszt a saját kapcsolatunkból. Mindig magányosnak érzem magam mellette. A jelenleg olyan mértékig zárkózott és kimért, hogy szó szerint nem érhetek hozzá, mert bárhol simogatom, az őt idegesíti. Sőt, odáig fajult, hogy mikor este megérkezem, ki se jön, nem is köszön, mintha ott sem lenne. Ha együtt vagyunk, akkor is kimért, pl. a testi kontaktus tekintetében: én igénylem a simogatást, a puszit, a bújást, amit szinte folyamatosan elutasít. A beszélgetésről nem beszélve: értékrend, elvek, gondolkodás terén fényévekre vagyunk egymástól. Ő szinte lehord engem azért, ha másképpen gondolok valamit, mint ő. Szó szerint felelősségre von. Pontosan úgy történik minden és úgy is érzem magam, mint otthon. Figyelmet és figyelmességet nem kapok, egyszer mentünk el közösen egy múzeumba, és még csak meg sem kérdezte, hogy meghívhat-e egy kávéra. Önzőnek és fukarnak gondolom őt. Mindenben és mindenkiben, bennem is a hibákat keresi, arra kíváncsi, hogy mit nem tudok, sokszor gúnyolódik. Pontosan úgy, ahogy a szüleim is. (Ezt nem szívesen mondom másoknak, mert eddig mindig engem köveztek meg érte, de a saját anyám sokszor még az ételt is sajnálja tőlem. Nekem a legnehezebb ezt tudomásul venni, de ez van…). Sokszor érzem, hogy nem tudják élvezni a társaságomat, hanem inkább azt keresik, miben lehetnék a hasznukra. Pl. takarítás, levelek legépelése stb. Ahogy mai napig is érzem, amikor havonta haza látogatok, hogy anyámnak is mintha terhére lennék és próbálja a hasznot keresni abban, hogy egy hétvégét ki kell bírnia velem (jóformán csak a kutya miatt megyek haza, akit nagyon szeretek). Ilyen hasznos tevékenység részemről a kutyasétáltatás például és még sorolhatnám, ami alól ilyenkor ő mentesül. Nem azonosultam velük, teljesen más vagyok, mint ők, mindig is más voltam (gyerekkorom óta érzem, hogy nem fogadnak el). Azonban tisztában vagyok azzal, hogy vannak komoly hiányosságaim, amelyek a nem túl kedvező családi kapcsolatok eredményei: én magam sem tudok szeretni, mert egyszerűen nem volt kitől megtanulni. Néhány hete eldöntöttem, hogy másképpen csinálom, mint eddig: megpróbálok nem megsértődni kislány módjára minden apróságon, általában nem ösztönösen, hanem tudatosan cselekedni. Tisztelettel beszélni a másikkal, megtanulni elfogadni és inkább a szerethető tulajdonságait keresni. Ha ő szeretne elvonulni, akkor tiszteletben tartom (nem vagyok egy „csüngő” típus egyébként sem, van elég dolgom az életben, ami lefoglal). Sikerült is, a partnerem szóvá is tette, valamint ő is sokkal kedvesebb volt. Néhány napig… Gyökeres változásokat azonban nem tapasztaltam nála, ugyanúgy bezárkózik. Azt érzem, hogy nem kellek. Nem szeretnek. Nem vágynak a társaságomra, a közelségemre. A jelenlegi partneremet például az is zavarja, hogy – véleménye szerint - túl értelmesen beszélek. Számára sokszor úgy tűnik, mintha szakfolyóiratból idéznék… Otthon, a szülők és a testvér is kigúnyoltak, ha csak normálisan beszéltem. (Megjegyzem: ezt nem tudatosan teszem. Gondolom, természetesen fakad abból, hogy jelentős eltérés van a családtagok és közöttem iskolázottság tekintetében – ami mindig gondot jelentett. Ebben az esetben sem vettem észre, teljesen megdöbbentett, amit a partnerem mondott). A másik probléma: a testvér háború. Lánytestvérem van, aki két évvel fiatalabb. Semmiben, még külsőre sem hasonlítunk egymásra. Mindig ellentét feszült közöttünk (most nagyon finoman fejeztem ki magam), amit az anyánk csak szított azzal, hogy az általa gyengébbnek vélt gyerekét mindig a pártfogásába vette. Ennek eredményeként – biztosan sejti – én lettem az az „elnyomott”, aki mindig bizonyítani akart, ebből következően egész más életutat jártunk be, én sikeres lettem, ő kevésbé (emiatti elkeseredettsége nagyon határozottan érezhető), ami tovább rontott a helyzeten. Meglátásom szerint ez a szerencsétlen helyzet mindkettőnkben nagyon mély nyomot hagyott. Amíg otthon laktunk, folyton provokált, állandó hatalmi játszmákat játszott, melyek elől én tudatosan elzárkóztam, de voltak pillanatok, amikor erőszakosan kitörtem, mert nem bírtam a nyomást. Ilyenkor visszafogta magát egy pár napig (még a torkát is megköszörülte, mielőtt hozzám szólt), de ez mindig csak átmeneti volt. A probléma azóta sem oldódott meg: egy évben egyszer-kétszer találkozunk, az év végi ünnepekkor mindig és minden ilyen alkalmat megragad… A viselkedése minősíthetetlen, sokszor én szégyellem magam miatta és látom az anyámon is, hogy neki is nagyon kínos, de nem mer beavatkozni. Folyton próbál fölém kerekedni, a legocsmányabb kifejezés a legtalálóbb ezekre a helyzetekre: „csicskáztatás”. Sokszor mások előtt… Iszonyatosan megalázó! Én pedig azt érzem, hogy igen, sebezhető vagyok és bizonytalan ebben a helyzetben. Nem tudom magam megvédeni. Feltehetően, ő is érzi ezt és ezért kap belém állandóan. Most szeptember van, de már előre félek a decembertől. Arra is gondoltam, hogy inkább nem megyek haza az ünnepekre, de egyrészt akkor azért is bántanának, másrészt azzal nem biztos, hogy megoldanám a problémát. Ezt a szerencsétlen játszma itt a munkahelyen ismétlődik a főnökömmel, aki nő és éppen egyidős a testvéremmel. Az otthonihoz hasonló botrányos dolgok történtek már eddig is, amelyek miatt rengeteg tüske van bennem és félek, hogy ameddig nem találok megoldást, nem fogok tudni munkahelyet sem váltani, ami viszont tervben van és nagyon fontos nekem. Nem szeretnék odáig jutni, hogy teljesen aláássák az önbecsülésem. Napi szinten kapok már dührohamokat attól a fájdalomtól és a tehetetlenségtől, ami bennem felgyűlt már a fenti megoldatlan helyzet/ek miatt. Reggelente rendszeren arra ébredek, hogy vagy a magány fáj, vagy az, hogy nem találom a helyem az életben és sokszor inkább nem szeretnék élni. Tudom, hogy ezek a dolgok összefüggnek egymással és akadályoznak. Hangsúlyozni szeretném: nem várok már a családomtól szeretetet, elfogadást és nem másokat akarok megváltoztatni. Szeretném megtanulni, hogyan válhatnék olyan személyiséggé, aki képes építő és valódi szereteten alapuló emberi kapcsolatokat kialakítani. Bízom válaszukban és segítségükben! Köszönettel: E.A pszichológus válasza
Kedves kérdező!
Kedves Evelin! Hosszú levele sejteti, hogy régóta gyülemlik Önben az említett problémákkal kapcsolatos feszültség. Nagyon jó, hogy felismerte, ezek feltehetőleg a gyerekkori szeretetlen (esetleg elutasító) környezetben gyökereznek. Ezek a minták nagyon gyakran meghatározzák azt, hogy milyen párt választunk magunknak. Ha valaki gyermekkorában azt „tanulja meg”, hogy ő szerethetetlen, neki csak hibái vannak, nem érdemli meg, hogy figyelmesen bánjanak vele, akkor egy párkapcsolatban is természetes lesz számára az, hogy nem becsülik, esetleg durván, lekezelően bánnak vele. Az egészséges önszeretet, önmagunk elfogadása nélkülözhetetlen a jól működő párkapcsolathoz, ahhoz, hogy merjünk igényesek lenni, és kiállni saját magunkért. A rossz testvérkapcsolat hátterében feltehetőleg a gyerekkori rivalizálás húzódik meg, ám ezt hosszabb távon valószínűleg lehet rendezni. A legfontosabb (e tekintetben is) a nyílt, asszertív kommunikáció, a határok meghúzása. Ez sokszor persze igen nehéz, hiszen érzelmileg telített kapcsolatokról van szó, ahol nehéz egy-egy konfliktushelyzetben „háromig számolni”. A dühkitörések jelzik, hogy már-már eljutott tűrőképessége határáig. Azt gondolom, hogy problémájának kulcsa az, hogy megtanulja szeretni és megfelelő mértékben becsülni önmagát, nem csupán a teljesítményei miatt, hanem úgy is, mint emberi lényt. Szerencsés esetben ez az állapot gyerekkorban megalapozódik, majd fiatal felnőttkorra teljessé válik. Sok esetben azonban félresiklik ez a folyamat, ennek számos oka lehet. A jó azonban az, hogy ezen lehet változtatni. Például terápiával, asszertív kommunikációs készségek tanulásával, konfliktuskezelési technikák elsajátításával, és még folytathatnám a sort. A lényeg az, hogy ne adja fel, és higgyen a változtatás lehetőségében, ami feltehetőleg hosszabb folyamat lesz, és mindenképp szükség lesz az Ön elszántságára, változ(tat)ni akarására. Üdvözlettel: Thiery Henriette