Onbizalomhiány

A kérdés

Tisztelt Doktornő/ Doktor Úr! Talán az egyik leggyakoribb problémával fordulok Önhöz, de úgy érzem, most már nem tudok egyedül ráébredni a probléma okára/okaira és a megoldásokra, ezért ezek megtalálásában szeretnék segítséget kérni. Azért is írtam kérdőjellel a levelem témáját, mert azt érzem, hogy több oldalról is hiányos vagyok, mintha időközben elvesztettem volna olyan tulajdonságokat-lelki "plusszokat", amikkel fiatalabb koromban még tudtam magam "vezetni", érdekelt a világ, az emberek, tudtam cselekedni. Jelenleg egy 8 éve tartó házasságban élek, amely az elején még boldog volt, de ahogyan múlt az idő, egyre több olyan dolog történt, ami úgymond mintha egy-egy nehezítő dolgot rakott volna le a mi közös életünk talaján. Kezdődött mindkettőnk édesanyjával való találkozással-egyik sem volt túl biztató, sem az én, sem a férjem részéről, és ezt az évek még egyre elviselhetetlenebbé tették. Olyannyira, hogy én egyáltalán nem beszélek a saját anyámmal-csak bizonyos időközönként-amikor épp kórházban van,és már égető szüksége van rám, vagy csak a világ tudtára akarja adni, hogy a lánya otthon sem látogatja. Persze a férjemet már emberszámba sem veszi-és a helyzetet tovább rontja a bátyám "uszító" jelenléte. Itt megjegyzem, hogy sajnos az édesapám 4 éve elhunyt, és azóta "hullott" szét ennyire a kapcsolatom az anyámmal és a testvéremmel. Aztán ott a "választott családom"- a férjem oldala. Mint írtam, az anyósommal sem alakult ki szeretetteljes viszony-viszont az anyám helyett anyámnak-pótanyámnak tekintett kedves barátnőm már nemegyszer rávilágított az egyik fő okra a kedves mamával szemben: úgy érezte, hogy bárki lett volna a kedves mama menye, a kedves mama annyira ki akarja sajátítani a kisebbik fiát is, hogy abba a képbe nem fér bele egy másik nő-pláne aki elvonja róla a fiú figyelmét és szeretetét. Pedig a férjem mindent megtesz, hogy se én, se ő ne érezzük a szeretete hiányát, de szinte borzongató kimondani, de időnként még néha én is úgy érzem, inkább otthon próbál megfelelni, és én kirekesztődöm ilyenkor a "családi képből". Úgy érzem, mintha kevesebb szeretet jutna nekem. Tetézik ezt azok a dolgok, hogy már mindkettőnk szülőanyja kimondta azt, amit szerintem egy szerető szülő nem tesz meg, ha szeretné hogy a gyereke jó házasságban éljen, vagyis nem mondja ki, hogy otthon lenne a legjobb helye. Az édesapám ezzel teljesen szembe ment, Ő szerette volna mindig is hogy legyen saját otthonom, családom. Amióta Ő nincs közöttünk, arra lettünk figyelmesek a párommal, mintha "elfogyott" volna az erő, amitől "ment" az életünk. Nincs az a kedves hang és arc, aki tudatta velünk, jó úton járunk. Ellenben csak az állandó lelkiismeret furdalás keltés, az állandó elvárások, és valljuk be, nem kevés rosszindulat vagy akár gyűlöletnek is hívható az, ami árad felénk. Mindketten tudjuk a párommal, hogy még az sem lenne elég, ha mi elválnánk, akkor sem tudnánk az anyai elvárásoknak megfelelni, pedig néha a kedves anyukák teremtenek olyan légkört, ami aztán kettőnk között "robban", egyszer-kétszer a vita hevében már "kiadtuk" egymásnak az útirányt. Viszont mindezek ellenére a párom "erősebbnek" bizonyul az idők folyamán, bár talán a sors fintora, hogy ő szed antidepresszánst, és nem én. Pedig én vagyok az, aki ha elveszti a munkáját, már félek kimenni az utcára, mert érzem a hátamban a tekinteteket, vagy hallom a pletykát és az anyósom véleményét, hogy a fiam miért nem hagyja már ott ezt a semmirevaló munkanélkülit-ahogyan egyszer a sógornőm is jellemezte a munka nélkül maradt embereket. Bocsánat, azt elfelejtettem leírni hogy egy olyan javarészt földműveléssel foglalkozó a fővároshoz közeli nagyközségben élek, ahol semminek nézik az olyan embereket, akik éppen elveszítik bármilyen ok miatt a munkájukat. Mert szerintük ha valaki nagyon akar, akkor talál magának munkát...én ezzel mindig vitatkoztam, mert láttam magam körül jó pár példát, amikor nem azon múlt valakinek az emberi "morálja" hogy akar-e dolgozni, vagy sem. És akkor még nem is beszéltem a szervi meddőségemről és az inzulinrezisztenciámról... Tudom hogy ezek a testi "elváltozások" valójában a lelki sérüléseknek a nyomai, és talán még nem késő visszafordítani jó irányba mindkettőnk lelki- és ezen keresztül testi egészségét. Kezdve velem, mert a férjem nagyon sokszor mondja azt nekem, ha úgy látja-érzi, hogy engem valami bánt, Ő sem tud kellőképpen koncentrálni magára vagy a munkájára. És én is éreztem ugyanígy nagyon sokszor a házaséveink és az ismerkedésünk alatt is. Mindketten tudjuk, hogy a lelkünk mélyén ott van az a szerelem, ami az ismeretségünk elején volt a legerősebb, és most mintha olyan szeretetté alakult volna, ami veszített abból a bizonyos "tűzből". Szóval tudjuk az eszünkkel, a szívünkkel- és a "tudatalattinkkal" is talán-, hogy nekünk egymással kell élnünk, mert egymás nélkül nem tudjuk elképzelni az életünk. És nem azért nem tudjuk elképzelni, mert nem volt más kapcsolatunk ezelőtt. A férjemnek én a második felesége vagyok. Nekem Ő előtte volt két kapcsolatom, az első igen fiatal egyoldalú szerelem volt az én részemről, a második "majdnem" házassággá lett volna, ha a barátom nem bújt volna az anyukája szoknyája mögé. Neki szintén egyoldalú szerelem volt az első házassága-az Ő részéről. Szóval talán jól érezzük, hogy mi tényleg egymást szeretjük, tiszteljük és segítenénk a kapcsolatunkban-házasságunkban, persze ha nem figyelnénk a rosszindulatú megjegyzésekre és tudnánk nemet mondani dolgokra, hogy a mi kettőnk dolga "ismét jó irányba" haladjon. És itt kerül előtérbe az a probléma is, hogy érzem a férjemen a kedves anyósom folyamatos lelki piszkálódásait, és rettegek, hogy legközelebb milyen testi tünetben fog ez nála előjönni. Persze a kedves mama nincs tudatában mekkora kárt okozott eddig is, csak az a gondom mindezzel, hogy soha nem fejthettem ki az érzéseim neki, mert a férjem -szerintem-attól fél, ha én megmondom hogy mit érzek-érzünk, hogy milyen hatással van a fiára, és főként hogy miért is van néha lehangolt állapotban, akkor talán vagy még inkább piszkálni fogja ezért, vagy "kitagadja", ha engem nem hagy el. Így próbálja megvédeni a házasságunk és a családja közti kapcsolatot, hogy ne fajuljon olyanná, amilyen az én kapcsolatom az anyámmal, testvéremmel. Fogalmam sincs, hogy tudnám a férjem megvédeni az anyjával szemben, hogyan tudnám valamiféle "önvédő lelki" eszközzel ellátni, hogy ne a teste sérüljön és a lelke is ezzel tovább. Nem tudom, hogyan érzékeltethetném Vele, hogy nem biztos hogy jót tesz, ha minden "kívánságot teljesít" a családjában. Tanácstalan vagyok és néha nagyon elkeseredett, a pótszülőm és a barátok közül is már többen tanácsolták az elköltözést, de ebben a lelki állapotban nem hinném, hogy bölcs gondolat vagy tett lenne. Hiszen ha az ember érzi, hogy még magában sem biztos, hogyan tudna megszervezni egy ilyen elég nagy volumenű dolgot. A kedves mama infarktust kapna, a férjemet meg furdalná a lelkiismeret egy idő után- a saját farkába harapó kígyó esete... Remélem nem fogalmaztam nagyon "bonyolultan", ellenben én szeretnék hosszútávú segítséget kérni, mert tudom, hogy egy ilyen "sokrétű" problémát nem lehet egyszeri alkalommal megoldani. Köszönöm a megértését, és várom mielőbbi válaszát. Üdvözlettel: Hajnalka