Miért fagyok le, miért nem mondok nemet?

A kérdés

Kedves Pszichológus Hölgy/Úr! Belesodródtam ősz folyamán egy kapcsolatnak nem nevezhető, de kellemetlenné váló ismertségbe. Első találkozásomkor ezzel a fiúval szembetűnő volt a vonzalma felém, ami imponált nekem. Érdekes volt számomra az intellektusa és közös érdeklődési pontunk mellett a magabiztos fellépése. Ám a második alkalommal, ami szintén egyetem történt, már rögtön közeledett is testileg. Ez bennem rossz nyomott hagyott, de nem tudtam reagálni rá. Nem vettem el a kezem, amikor rátette az enyémre. Nem tudom megmondani, hogy rá vagy magamra voltam dühösebb. Végülis is elindult ezután egy ismerkedés később, mert szóvá tettem nála pár nap után a dolgot (és ekkor úgy is terveztem, hogy pontot teszek ezzel az ügy végére). Nehezen értette meg,hogy mi a problámám, én pedig már az agyammal felismertem, hogy nem kellene vele foglalkoznom, mégis már bevonódva éreztem magam. Már nem tudtam kívülállóként gondolkodni. Ő sajnálta a hirtelen közeledését, de azt mondta gyerekes módon, hogy én értettem félre. (mert ekkor azt gondolta még, hogy azért mondom mert semmi esélye nem is lett volna) De ennél a pontnál viszont én mondtam, hogy az első találkozásnál örültem a szembeötlő gesztusnak (kezet csókolt, és ezzel sajnos le is vett a lábamról akkor.) Később kiderült, hogy kulturálisan nagyon más körökből jövünk. Én egy kifinomult családból jövök, ő egy (szégyellem leírni) de proletár és érzelmileg sincs meg a kellő intelligenciája, habár okos. A harmadik találkozásnál már tudtam, hogy nem szeretnék tőle semmit. De valahogy nem tudtam "kiszállni", mert nem mertem. Szerettem, hogy bejártam repülő modellezésüket nézni az egyetemre, a társaságnak is örültem. Végül elmentem vele egy randira, de direkt egy közösségi eseményre, hogy ne kettesben legyek vele. Zavart az, ahogyan alaptalanul elkezdett rajongani értem, úgy tett mint ha érdekelnék azok a dolgok, amikről beszélek. Már én éreztem rosszul magam, egyre nehezebbnek tűnt őt "leválasztani". Én közben egyre távolságtartóbbá váltam. Az első "randi" után ismét megmondtam neki, hogy nem akarom ezt. Elmentem a másik fiúval is találkozni, ebből bonyodalom lett, főleg hogy akkor tudta meg, amikor vele pedig közöltem újra, hogy ki akarok ebből szállni. De meghatott az indulatos beszéde, volt benne egy nagy elszántság. Ismét imponált a vehemenciája, hogy valaki ennyire kiborult én miattam...Mégis éreztem, hogy nem teljesen normális, hiszen alig ismer. A második találkozásunk volt az első, ahol igazából először beszélgettünk egymással élőben, és ez volt az utolsó is. Ez novemberben volt, én utána pár nappal egyetlen üzenetet küldtem, hogy többet nem szeretnék vele találkozni. Mindenhonnan letiltottam, nem akartam, hogy elérjen. De ez végleges volt, tudtam, egy lelkész beszéde lendített át ezen és sikerült meghoznom ezt az elhatározást. Csak nem tudtam szépen lezárni, nem volt hozzá talán lelki erőm és ennyiben hagytam. Sajnálom őt is, de magamra kellett gondolnom. Nem tudom, hogy zárhatnám ezt úgy le, hogy magával vigyen valamit, amiből építkezhetne és engem felejtsen el. Köszönöm szépen, ha tud javasolni valamit! Katinka