Hogyan tovább

A kérdés

Kedves segítő! Idén egy számomra nehéz helyzetben találtam magam. Az egyetemi éveim alatt nagyon visszahúzódó lettem, kevés társasági kapcsolatot alakítottam ki. Sosem voltam elégedett a helyzettel, mindig igyekeztem tenni ellene, de valahogy nem sikerült sok éven keresztül. Ennek fő okai családi problémákra vezethetők vissza. De annak ellenére, hogy nem éreztem magam jól az otthoni közegben, nem sikerült kiszakadni belőle. 2 éve azonban néhány véletlen folytán belekerültem egy olyan közegbe, ami azóta sokat segített. A korábbi tempóhoz képest gyorsan elkezdtem levetkőzni a szorongásaimat. Szerelmi kapcsolatom nagyon sokáig nem volt a fenti okok miatt, de ebben az új közegben találkoztam 1 leányzóval, aki iránt mély érzéseket kezdtem táplálni. Szépséghibája a dolognak, hogy 10 évvel fiatalabb(18), ami miatt először aggódtam. Helyes-e, érdemes stb. lassan azonban kialakult egy olyan helyzet, hogy kölcsönösnek mutatkoztak érzelmek, megbeszéltük, hogy semmi sem gond. Nem is volt, nagyon jól éreztük magunkat, sokat beszélgettünk, mindketten végtelenül őszinték voltunk a másikkal. Az egyetlen furcsaság az volt, hogy hetekig beszélgettünk a rossz tulajdonságainkról, de amikor át akartunk térni a jókra, egyetlen egyet tudott magára mondani. Azt is harapófogóval kellett kiszedni. Elégedetlen saját magával szemben, pedig én nagyon sok jót látok benne, szépnek tartom, okos, kedves, humoros, sokoldalú stb. Persze ezeket mindig meg is mondtam neki. De szinte csak írásban beszélgettünk, személyesen mindig más volt és azt mondta könnyebb is neki írásban. Ez egészen addig így volt, míg először beszélt rólunk a szüleinek. Előtte nagyon lelkes volt, de akkor elbizonytalanodott, ami miatt én is rosszul éreztem magam egy nap erejéig. Nagyon le voltam törve, de másnap érthető indokokkal megegyeztünk, hogy várhatunk, meglátjuk mi lesz. Lényeg, hogy gyorsan és pozitívan jöttünk ki belőle. Bár igaz, hogy mégis beleéltem kicsit magam, bókoltam, sokat szerettem volna továbbra is beszélgetni, de nem volt nagy gond. A probléma egy második beszélgetés után indult, amikor már én is beszéltem a szülőkkel. Másnak tűnt, amit akkor nekem mondtak, a korábban hallottakhoz képest, hisz úgy tűnt nem elleneznek semmit, még a jelenben sem, a megfelelő kritériumokkal. Sajnos leírtam, hogy mit érzek, de megfelel a lassú tempó, a barátság is sokat jelent stb. Azért sajnos, mivel utána teljesen megváltozott. Végül azt mondta, hogy nem szeretne senkivel kapcsolatot sokáig, nem áll készen semmire, fura neki, hogy olyan gyorsan megnyílt nekem, plusz azt mondta, hogy van még sok minden, amit nem akar elmondani, mert fél, hogy megbánt. Én úgy érzem a gyorsan megadott bizalom jel lehetne, de lehet, én tévedek. Kettőnkről pedig nem tudta eldönteni, hogy mi lehet a jövőben, de nemet sem mondott „ránk”. Alapvetően vidám és közvetlen lány lenne, de egészen másképp beszélt már hozzám írásban és személyesen is lesütött szemmel láttam mindig vagy félrelvonult, kerülte a szemkontaktust ( az egyik szülője révén időnként találkoztunk náluk is). Elbizonytalanodtam, elkezdtem kérdezgetni, hogy minden rendben van-e, mondtam, hogy nekem bármit elmondhat. Akkor úgy éreztem szükségem van arra is, hogy mondja, bízik bennem, a barátom, őszinte, részletesebben elmagyarázza a helyzetet és, hogy mit érez. Sosem mondta, hogy bízik bennem, ami bántott, főleg, mikor azt mondta már nem őszinte velem és nem szeretne beszélni kettőnkről (miközben nem tudja, mit szeretne). Egyre rosszabbul éreztem magam, elkezdtek visszatérni régi szorongások, kihatottak rám a szüleimmel való korábbi és jelenlegi konfliktusok. Emellett rengeteget dolgoztam, és suliba is jártam. Közel 1 hónapig írtam neki az aggodalmamról vagy kértem a bizalmát. Rosszul csináltam, egyre távolodott, míg egy nap, egy-egy apróságon kiborultam (pl. zavarja, hogy nézem). Előtte mindenre az volt a válasz, hogy fáradt, suli stb. Elhittem, emiatt úgy éreztem becsapott, mikor kiderült más is volt. Először nyersen fogalmaztam, később pedig újra és újra magyarázkodtam, hogy szeretném, ha olyan lenne velem, mint bárki mással, magyaráztam minden butaságot, hogy mikor mit, miért kérdeztem, miért mondtam. Elmondtam mennyire bánt, ha kerül. De ettől fogva közel 3 hónapig nem nézett rám és egyetlen szót sem szólt hozzám, nem reagált. 1-3 hetente közben tovább piszkáltam, mert borzalmasan éreztem magam emiatt. Végül nagy nehezen megszólalt, de lassan kiderültek apróbb füllentések is, amikre én korábban rákérdeztem és tagadta vagy kerülte a témát. Ezen felül olyan dolgokat gondolt, amik nem igazak és hiába magyaráztam mindent. Pl. bebeszélte magának, hogy sok mindenre megsértődök, úgy írtam, mint egy „őrült”. Pedig a legrosszabb az volt mikor könnyes szemekkel kértem, hogy ne kerüljön. Sosem bántanám és gyakorlatilag az életben nem kiabáltam senkivel és nem ártottam senkinek. Gyakorlatilag tucatszor átírtam minden üzenetem, nehogy bántó legyen vagy úgy tűnjön van benne rosszindulat. Mindig azt hallom másoktól is, hogy megbízható vagyok és látszik, hogy őszinte. Sajnos elmondtam mindig neki, hogy ezt vagy azt láttam, ami így vagy úgy hatott rám. Ő azt mondja, hogy mindig elbizonytalanodott mikor írtam neki, de 1 hibát sem ismert el a saját részéről, még olyat se, ami egyértelmű volt. Mindig hárított, témát váltott és nem magyarázott el semmit, úgy ahogy nekem szükségem lett volna rá. Vagy azt mondja, hogy nem kell megmagyarázni. Még azt sem vállalta be, hogy kértem olvassa el a saját tippjeim, mi, miért történt és reagáljon annyival, hogy nagyrészt igaz vagy sem. Nem tud szembenézni velem és elmondani a saját gondolatait. 1,5 hónapja valamelyest megbékélt velem, nem beszélek semmi kellemetlenről, sokféleképp próbálok közelíteni, beszélgetni, de nem oldódik fel igazán. Szűkszavú, nehezen válaszol és 1 hét és pár mosoly után elkezdett alábbhagyni, kezd megint kerülni és nem néz rám. Mindenki mással vidám és beszédes. Nem visszahúzódó típus egyébként. Sok mindent megértek. Tudom, hogy erősebbek az érzelmeim, amiatt, hogy rég éreztem hasonlót és nagyon szeretnék megpihenni, boldog lenni, és kapkodtam, mikor rosszul kezdtek alakulni a dolgok. De mindent őszintén gondolok róla. Tudom, hogy a sok beszéddel ugyanazt csináltam vele, mint amit mindig tettek a szüleim velem. Ugyanazt a hatást is érte el, én is hasonló voltam sokszor velük. De nem szándékosan tettem, akkor még nem tudtam, hogy ez mennyire rossz megoldás. Nagyon rossz érzés, hogy esetleg amiatt változott meg véglegesen a véleménye. Az elmúlt hónapokban végig vettem szinte a fél életem, végiggondoltam a hibáim, elolvastam 8 könyvet hasonló témákban. Nagyon igyekeztem, rendeztem, amit csak tudtam. A szorongásaim okait, a szülőkkel való kapcsolatom, a múltam, a vele szembeni hibáim is végigvettem. Mindezt érte és persze magamért is. Sosem féltem elismerni a hibáim. Sokat tanultam, úgy érzem jobb lettem evvel is végül, és nem akarom elkövetni ugyanazokat a hibákat. De félek, hogy sosem felejti el azt, hogy én mennyit beszéltem az érzelmeimről, mennyit kérleltem. F, hogy megint keresztül néz rajtam és nem beszél már úgy velem, ahogy régen. Az én érzéseim nem változtak, talán pont emiatt akar távol maradni, és ez volt az eredeti ok is, hogy nem úgy érzett ahogy én. De igazából nem tudom. Mindig ellentétek voltak körülötte. Mindenre igen, de mégsem, nagyon szívesen eljön velem valahova, de nem most, most sem, most sem... Persze most már más a helyzet. Nem tudom hogyan nyerhetném vissza a bizalmát, hogy legalább beszédes legyen és ne kerüljön. Vajon most meg kell tanulnom felejteni is vagy tehetek még bármit? Előre is köszönöm a választ!