Az autentikus döntés bátorsága és a szenvedés értelme – Viktor Frankl nyomán II. rész

Az autentikus döntés bátorsága és a szenvedés értelme – Viktor Frankl nyomán

Egy párkapcsolat lezárása ritkán egyszerű döntés. Még akkor is, amikor már világosan érzékeljük, hogy valami megváltozott közöttünk, hosszú idő telhet el addig, amíg képesek vagyunk szembenézni ennek következményeivel. Különösen nehézzé válhat a helyzet, amikor nem a szeretet hiánya, hanem az egymástól eltérő szükségletek és vágyak kérdőjelezik meg a kapcsolat jövőjét.

De mi történik akkor, amikor két ember továbbra is szereti egymást, mégis alapvetően eltérő módon szeretné megélni az intimitást és az elköteleződést? Amikor az egyikük számára a monogámia jelenti a kívánatos kapcsolati formát, míg a másik poliamor kapcsolódásra vágyik? Hogyan hozhatunk önazonos döntést, ha a kapcsolat fenntartása valamelyikünk számára lemondással, a lezárása pedig mindkettőnk számára veszteséggel járhat?

A cikksorozat első részében Paul Tillich és Carl Rogers gondolatai mentén azt vizsgáltuk, hogyan jelenik meg a párkapcsolatokban az összetartozás és az önállóság feszültsége, valamint miként távolodhatunk el saját belső tapasztalatainktól a kapcsolat fenntartása érdekében. Arra jutottunk, hogy olykor valakit továbbra is szerethetünk, miközben felismerjük: nem tudunk vele olyan kapcsolatban élni, amelyben mindketten önmagunk maradhatunk.

A második részben egy lépéssel tovább haladunk. Az egzisztenciális pszichológia autentikusságfogalmának és Viktor Frankl logoterápiás szemléletének segítségével annak járunk utána, hogyan viszonyulhatunk az ilyen helyzetekben meghozott döntéseinkhez és a velük járó veszteséghez.

Amikor a szeretet nem oldja fel a különbségeket

A romantikus kapcsolatokról alkotott elképzeléseinkben gyakran meghatározó szerepet kap az a gondolat, hogy ha két ember igazán szereti egymást, akkor képesek lesznek megoldani a közöttük felmerülő nehézségeket.

A szeretet azonban nem feltétlenül teszi összeegyeztethetővé az eltérő szükségleteket.

A monogámia és a poliamoria közötti feszültség különösen érzékletes példája lehet ennek. Elképzelhető, hogy az egyik fél számára a romantikus és szexuális kizárólagosság nem pusztán társadalmi elvárás, hanem mélyen megélt személyes igény. A másik ugyanakkor arra vágyhat, hogy több emberrel is kialakíthasson intim, romantikus kapcsolatot, anélkül, hogy ez csökkentené a meglévő partnere iránt érzett szeretetét.

Egy ilyen helyzetben könnyen megjelenhet a kölcsönös értetlenség.

A monogámiára vágyó fél számára a kapcsolat megnyitásának igénye azt az élményt keltheti, hogy ő önmagában már nem elegendő. A poliamor kapcsolódást kereső fél pedig úgy érezheti, hogy saját vágyainak elismerése szükségszerűen veszélyezteti a számára fontos kapcsolatot.

Mindkét fél megélheti, hogy választania kell önmaga és a másik között.

Pedig az eltérő kapcsolati igények önmagukban nem jelentik azt, hogy valamelyik fél kevésbé szeretné a másikat, vagy hogy egyikük kapcsolódási módja értékesebb lenne.

Előfordulhat azonban, hogy az igények közötti különbség olyan alapvető, amelyet a kölcsönös szeretet és megértés sem képes megszüntetni.

Talán éppen az ilyen helyzetekben válik különösen fontossá annak felismerése, hogy a másik szeretete nem feltétlenül jelenti a vele való együttélés minden feltételének elfogadását.

Az autentikus döntés bátorsága

Az egzisztenciális pszichológia egyik alapvető kérdése, hogyan élhetünk saját értékeinkkel és tapasztalatainkkal összhangban álló, autentikus életet.

Az autentikusság azonban nem azt jelenti, hogy minden pillanatban kizárólag aktuális érzéseink vagy vágyaink alapján cselekszünk. Sokkal inkább azt, hogy megpróbáljuk felismerni, mi fontos számunkra, milyen lehetőségek között választhatunk, és vállaljuk a döntéseinkkel járó felelősséget.

Egy párkapcsolat lezárásakor mindez különösen nehézzé válhat.

Előfordulhat, hogy már felismertük: a kapcsolat jelenlegi formájában nem teszi lehetővé számunkra az önazonos létezést. Mégis félünk a döntéstől. Félünk a magánytól, attól, hogy megbántjuk a másikat, vagy hogy később megbánjuk a választásunkat.

A monogámia és a poliamoria közötti különbségek esetében ez a dilemma különös hangsúlyt kaphat. Hiszen mindkét fél szembesülhet azzal a kérdéssel, hogy mennyiben képes saját szükségleteit összeegyeztetni a másikéval.

A monogámiára vágyó fél dönthet úgy, hogy nyitott a kapcsolati keretek újragondolására. A poliamor kapcsolódást kereső fél pedig dönthet úgy, hogy továbbra is monogám kapcsolatban szeretne élni.

Ezek a döntések önmagukban nem szükségszerűen jelentenek önfeladást. Az autentikusság nem követeli meg minden vágyunk megvalósítását, ahogyan azt sem, hogy életünk során mindig ugyanazokat a kapcsolati formákat részesítsük előnyben.

A lényeg inkább az, hogy mennyiben tudjuk szabadon, saját értékeinkkel és szükségleteinkkel összhangban meghozni a döntésünket.

Más ugyanis úgy választani a monogámiát, hogy az számunkra is elfogadható és értékes lehetőség, és más kizárólag azért lemondani más kapcsolódásokról, mert rettegünk a partnerünk elvesztésétől.

Hasonlóképpen különbség van aközött, hogy valaki valódi kíváncsisággal és nyitottsággal fordul a poliamoria felé, vagy pusztán azért egyezik bele egy ilyen kapcsolati formába, mert úgy érzi, máskülönben elveszítené a másikat.

A kapcsolati keretek megváltoztatásához szükséges beleegyezés ezért nem pusztán egy kimondott igen. Fontos az is, hogy az érintetteknek legyen valódi lehetőségük nemet mondani, kifejezni bizonytalanságaikat, és szükség esetén újragondolni a közösen kialakított megállapodásokat.

Az autentikus döntés tehát nem feltétlenül az, amelyik kevesebb fájdalommal jár.

Sokkal inkább az, amelyben képesek vagyunk saját belső tapasztalatainkat komolyan venni, miközben a másik ember szabadságát és szükségleteit is tiszteletben tartjuk.

A szabadság ára: döntés és veszteség

Az egzisztenciális gondolkodásban a szabadság elválaszthatatlan a felelősségtől. Amikor döntünk, nemcsak kiválasztunk egy lehetőséget, hanem szükségszerűen lemondunk más lehetőségekről is.

Ez különösen nehéz lehet akkor, amikor minden választásunk veszteséggel jár.

Ha a kapcsolat mellett döntünk, elképzelhető, hogy bizonyos vágyainkról kell lemondanunk. Ha pedig a különválást választjuk, elveszíthetünk valakit, aki továbbra is fontos számunkra.

Sokszor éppen ezért halogatjuk a döntést. Arra várunk, hogy egyszer majd teljes bizonyossággal tudni fogjuk, mit kell tennünk. Hogy megszűnnek a kétségeink, és a választásunk végre egyértelművé válik.

Csakhogy az élet fontos döntései ritkán születnek teljes bizonyosságban.

Egy kapcsolat lezárásakor különösen fájdalmas lehet felismerni, hogy nincs olyan megoldás, amelyben minden korábbi lehetőségünk megmarad.

A szakítás azonban nem feltétlenül jelenti a szeretet hiányát vagy a közös történet kudarcát. Olykor annak felismeréséből is születhet, hogy a kapcsolat fenntartása valamelyik fél számára tartós önfeladást jelentene.

Ez a felismerés ugyanakkor nem teszi fájdalommentessé a döntést.

A szenvedés, amelyet nem lehet megkerülni

Sokszor hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ha valóban helyesen döntöttünk, akkor a szakítás után megkönnyebbülést kellene éreznünk. Ha pedig hiányzik a másik, ha szomorúak vagyunk, vagy ha időnként visszavágyunk a kapcsolatba, az talán azt jelenti, hogy rosszul választottunk.

Pedig a veszteség fájdalma önmagában semmit sem bizonyít a döntés helyességéről.

Hiányozhat valaki, akivel már nem szeretnénk együtt élni. Gyászolhatunk egy kapcsolatot, amelynek lezárását mi kezdeményeztük. Egyszerre érezhetünk megkönnyebbülést, bűntudatot, szomorúságot és bizonytalanságot.

Az emberi érzelmek nem mindig követik azt a logikát, amelyet döntéseink igazolására szeretnénk használni.

Viktor Frankl osztrák pszichiáter, a logoterápia megalkotója szerint az emberi létezés egyik alapvető sajátossága az értelemre irányuló törekvés. Gondolkodásában különösen fontos szerepet kap az a lehetőség, hogy még olyan körülmények között is kereshetjük a helyzetünkhöz való viszonyulás módját, amelyeken már nem tudunk változtatni.

Frankl az …és mégis mondj igent az életre! című művében saját koncentrációs táborbeli tapasztalataiból kiindulva vizsgálta az ember szabadságának és értelemkeresésének lehetőségeit a legszélsőségesebb élethelyzetekben is.

Természetesen egy párkapcsolat elvesztése egészen más jellegű tapasztalat, mint azok a történelmi és személyes tragédiák, amelyekből Frankl gondolkodása kiindult. Az általa megfogalmazott egzisztenciális kérdés azonban a hétköznapi veszteségeinkre is alkalmazható: miként viszonyulhatunk ahhoz a szenvedéshez, amelyet már nem tudunk elkerülni?

Fontos ugyanakkor, hogy Frankl szemlélete nem a szenvedés keresésére vagy idealizálására biztat. Ellenkezőleg: amennyiben a szenvedés megszüntethető, annak enyhítése vagy megszüntetése értelmes és kívánatos törekvés.

A fájdalom önmagában nem tesz bennünket értékesebbé, érettebbé vagy bölcsebbé.

Amikor a fájdalomnak még nincs értelme

Egy szakítás után gyakran szeretnénk minél hamarabb megérteni, miért történt mindez. Keressük a magyarázatokat, újraértékeljük a közös történetünket, és megpróbálunk valamilyen tanulságot levonni a veszteségből.

Különösen nehéz lehet az értelemkeresés akkor, amikor a kapcsolat nem a szeretet hiánya miatt ért véget.

Amikor két ember továbbra is fontos egymás számára, de eltérő kapcsolati vágyai és szükségletei miatt nem tudnak közös jövőt kialakítani, könnyen megjelenhet a kérdés: miért kellett elveszítenünk egymást, ha egyébként szerettük egymást?

Az ilyen veszteségekben olykor éppen az a legfájdalmasabb, hogy nincs kit hibáztatnunk.

Nem feltétlenül történt árulás, és nem szükségszerűen szűnt meg az érzelmi kötődés. Egyszerűen előfordulhat, hogy két ember számára a közös élet már nem alakítható úgy, hogy abban mindketten önazonosan létezhessenek.

Frankl gondolatai ebben az összefüggésben nem azt jelentik, hogy minden veszteség mögött valamilyen magasabb rendű célt kell keresnünk. Inkább arra emlékeztethetnek, hogy a szenvedés tapasztalata nem feltétlenül foszt meg bennünket attól a lehetőségtől, hogy értelmesen viszonyuljunk saját életünkhöz.

Talán idővel felismerjük, milyen szükségleteinket szorítottuk háttérbe. Talán világosabbá válik, milyen kapcsolódásra vágyunk, vagy milyen értékek mentén szeretnénk alakítani a jövőnket.

De az is elképzelhető, hogy egy ideig egyszerűen csak fáj.

És ennek is lehet helye.

Nem szükséges minden szomorúságot azonnal fejlődési lehetőséggé alakítanunk. A veszteség feldolgozása nem teljesítmény, amelyben minél gyorsabban kellene előrehaladnunk.

Amikor a „mi”-ből újra „én” leszek

Egy kapcsolat lezárásakor nemcsak a másik személy hiányával szembesülünk, hanem azzal is, hogy újra kell gondolnunk saját helyünket a világban.

Ki vagyok én ebben a kapcsolatban betöltött szerepem nélkül? Melyek azok a vágyaim, amelyek valóban hozzám tartoznak, és melyek formálódtak a közös életünk során? Hogyan tudok újra kapcsolódni másokhoz úgy, hogy közben önmagammal is kapcsolatban maradjak?

Ezekre a kérdésekre ritkán születnek azonnali válaszok.

Az önmagunkhoz való visszatalálás pedig nem feltétlenül jelenti annak az embernek a megtagadását, akivel korábban együtt éltünk. A kapcsolatban szerzett tapasztalataink, a közösen megélt örömök és nehézségek továbbra is életünk történetének részét képezhetik.

Egy kapcsolat vége nem teszi semmissé azt, ami korábban értékes volt benne.

A továbblépés talán éppen akkor válik lehetségessé, amikor már nem kell sem idealizálnunk, sem teljes egészében elutasítanunk a múltunkat. Amikor képesek vagyunk elfogadni, hogy valami fontos volt számunkra, mégsem feltétlenül kell örökké tartania.

Visszatérve a cikksorozat első részében bemutatott gondolatokhoz, Tillich participáció és individuáció közötti feszültsége, valamint Rogers kongruenciafogalma ezen a ponton ismét találkozik.

Az önazonosság nem azt jelenti, hogy mindig ugyanazok maradunk, hanem hogy a változásaink közepette is képesek vagyunk kapcsolatban maradni önmagunkkal.

Talán ezért olyan nehéz, és egyben olyan emberi tapasztalat egy párkapcsolat vége. Mert miközben el kell engednünk valakit, akivel korábban közös világot teremtettünk, ismét szembesülünk saját szabadságunkkal, felelősségünkkel és lehetőségeinkkel.

Talán a szeretet egyik legnehezebb felismerése éppen az, hogy a másik elfogadása olykor nem a kapcsolat megőrzését, hanem annak elengedését teszi lehetővé. Nem azért, mert megszűnt szeretni, hanem mert elfogadtuk, hogy különböző módon szeretnénk élni.

És talán a legfontosabb kérdés nem is az, hogyan válhatnánk újra azzá, akik a kapcsolat előtt voltunk, hanem az, hogy mindazzal együtt, amit megéltünk, kivé szeretnénk válni.