Lányommal való kapcsolattartás

A pszichológus válasza

Kedves kérdező!

Kedves Erika,

most csak általános dolgokat tudok mondani, illetve általános dolgokat kérdezni. Nincs garancia arra, hogy bármelyik meglátásom hasznos lehet, de kiindulási alapot azért adhat az ötleteléshez. Ha nem találja hasznosnak a soraimat, felejtse el nyugodtan az összeset, és kérdezzen újra. 

Ami a leírásban elsőre megragadta a figyelmemet, az a szigor-siker-segítség-értékrend-megfelelni-hiba. Mi minősült anno hibának? Előfordulhat, hogy 1) a gyermek önmagára veszélyes dolgokat csinált? Esetleg 2) szabálysértéseket követett el, a társadalmi értékrenddel és a másokkal való együttélés szabályaival ment szembe? Vagy inkább olyan hibákat vétett, melyek 3) a mindennapok részei? Rosszul végződő párkapcsolatok, adósságok, elbukott, elhanyagolt vizsgák? Nem minősülnek sikernek, de rendszerint olyan kudarcok, amik bárkit bármikor érhetnek. A szülők szokszor arra motiváltak, hogy ezektől megóvják a gyermekeiket. A kijavítható normalitástól, sarkosan fogalmazva. Ez okozhat félreértéseket a kapcsolatban. Esetleg olyan hibákról van szó 4), melyek a szülő/családi értékrend alapján minősülnek hibának, de egyébként megfelelnek egy kevésbé "sikeres" ember mindennapjainak? Gázos albérletek, rosszul viselt munkák, állástalanság, rossz anyagi körülmények, társtalanság, az egyetem otthagyása? Ha a szülő és a gyermek nem ugyanolyan súlyosnak érzékeli ezeket a problémákat, abból szintén lehetnek félreértések. A félreértések átgondolása fontos lehet a továbbiakban.

A magunknak való elszámolás szempontjából nem mindegy, melyik típusról lehet szó. A 4) pont mindegyike beleférhet akárki életébe. Pl. egyetem: egy gimnazistától sokszor irreális elvárás, hogy azonnal eldöntse, mivé akar válni. Vannak, akik menet közben jönnek rá, hogy nem nekik való a szak, amire jelentkeztek. Vannak, akik arra jönnek rá, hogy bár szeretik tanulni, nem tudnak majd elhelyezkednie vele. Vannak, akik nem akarnak elhelyezkedni vele, és félnek, csak pazarolnák az idejüket az egyetemen. És vannak, akik arra jönnek rá, hogy az iskolarendszer nem készíti fel őket az életre, amit élni szeretnének, és inkább kísérletezgetni kezdenek. És vannak, akik végigcsinálják az egyetemet, mert, bár kétségeik vannak, esetleg nem olyan a teherbírásuk, tehetségük, ami az adott szakra jól jönne, de hisznek azoknak, akik szerint "jó lesz az neki". Mindegyik esetben közös, hogy a fiatalnak a jövőjét illetően más elképzelései vannak, mint a szülőnek, de valamiért azt nem tudja, nem meri közölni. Nem mer vagy tud ellentmondani. Ilyenkor a sikeres tanulmányok önfeladással járnak a fiatal számára, ami fájdalmas, csalódást keltő dolog lehet. Lehet, hogy a gyermek folyamatosan dacol. "Lusta", azaz nem tanul, mással tölti az idejét. Nem érdekli az egész. Ez passzív szembeszegülés, ellenben kitart amellett, ami érdekli. Vannak, akik aktívan csinálják, és emiatt folyamatosak a konfliktusok a családban. Vannak, akik nem szegülnek ellent, de elszorongják a vizsgákat. Kiválóak, de a lelki egyensúlyuk sérülékeny, érzékenyek a kudarcra és a kritikára. És inkább visszahúzódnak. És vannak, akik együttműködnek, mindent tökéletesen és kompetensen megoldanak - hogy a végén rájöjjenek, nem értek el vele semmi, számukra fontosat. Mindegyik esetben a gyermek a szülő életét éli, a szülői értékrend szerint teljesít, de valahol érzi, hogy az az ő életében már nem, nem annyira, vagy máshogy érvényes az az értékrend. Mindegyikben lehet közös, hogy a gyermek lemond a szülővel szembeni önérvényesítésről, a saját értékrend kialakításáról. Van, aki látványosan, nagy viták közepette teszi ezt. Ez most jó, mert legalább tudjuk, mi volt a baja a szülővel. Van, aki higgadtan közli, hogy nincs szüksége többet a szülői értékrendre, és van, aki csendben elszivárog, és nem válaszol a megkeresésre. Utóbbi nehéz dió, csak következtetni lehet rá, mi volt fájdalmas a gyermek számára. Jó volna tehát tudni, hogy mi a helyzet az értékrendbeli különbségekkel, milyen kísérletek voltak az ellentétek feloldására a múltban? Volt-e kommunikációs kísérlet, és mit lépett rá Ön? Illetve, a gyermek értékrendjét és helyzetét figyelembe véve, hogyan eshetett ez a lányának? Ebből lehetne következtetni a sérelemre, ami a távolodás kiváltó oka lehet. Bármin is javítani, szülői részéről, könnyebb lehet, ha tudjuk, mi és hogyan okozott fájdalmat a gyereknek. Ez lesz az empátia alapja. És ilyenkor az empátia nagyon hasznos tud lenni.

A kapcsolat megszakadása nekem azt üzeni, valamiért a lánya úgy ítélhette meg, hogy nem érdemes kommunikálni. Nem éri meg. Hogy miért, arra a fenti kérdések adhatnak választ. Jó jelölt most a szigor, talán.

A leveléből nem derül ki, mit jelent a szigor a gyakorlatban. Pl. lehet, nem éri meg kommunikálni, mert a szülő úgyis "letol", szid vagy korhol. Minél nyíltabb és hevesebb a reakció, annál mélyebb lehet utána a hallgatás a gyermek részéről, és keményebb az elutasítás. Kevésbé látványos eset az, ha a szülői intelem kritikának tűnik. "Rossz, amit csinálsz". "Ezt nem így kell". "Jó, de azért...". Még kevésbé látványos, ha nem volt negatív visszajelzés a szülőtől, de elmaradt az odafigyelés. Hogy a gyerek ágálhat, eltérhet az értékrendtől, de a szülő azt nem veszi észre. Mármint elismerően, elfogadóan, kíváncsian. "Jó, de akkor mit fogsz tenni, kincsem?" Kérdés, mekkora lehetett a tűréshatár a hibákat illetően, és mi volt a leggyakoribb reakció rájuk. Itt a gyermek álláspontja, nézőpontja fontos: milyennek tűnhetett neki, amit Ön tett vagy mondott, amikor " hibát vétett". Minél kevésbé egyértelmű a külső személő számára, hogy amit tett a gyermek, az semmiképp sem jó neki (lásd 1) és 2)), annál valószínűbb, hogy a gyermek nézőpontjából "jogtalan", "alaptalan", "indokolatlan" lehetett a szigor, azaz félreértés történt. Jó lenne tudni, mi volt az a félreértés, és hogyan hangzott el - így érthető meg a gyermek, és kommunikálható a megértés később. Hogy a szülő már tudja, mit nem vett észre, mit látott másként, mi lehetett fájdalmas abban, amit és ahogyan tett. Ez fontos, mert mindezek elismerése egyfajta bizonyság lehet a sértett fél felé később: tudjuk, mivel okoztunk fájdalmat, és mit kell elkerülni később. Még jobb, ha a gyermek jellemének ismeretében azt is sejtjük, mi eshetett volna neki jobban abban a helyzetben, amikor a hibára reagáltunk. Ez a tudás hasznos, akár sikerül vele kapcsolatba lépni, akár nem. Szerintem.

A szülői segítség olykor a gyermek számára nem tűnik segítségnek. Még ha el is fogadja. Tűnhet viszont beavatkozásnak az életébe, főleg, ha a társadalmi normák szerint kevésbé súlyos hibákat igyekeztünk "javítani". A segítség is lehet kritika ilyenkor, amit a gyermek azért fogad el, mert nem mer ellentmondani a szülőnek. Pl. azért, mert az elutasítás a szülőnek fájna, és kritikának venné. Úgy venné, hogy nem gondoskodik elég jól. A gyerekek erre már nagyon fiatalon rá tudnak érezni, és a segítséget azért fogadják el, mert a szülőnek akarnak segíteni "jó szülővé válni". Lehet a szülői segítség egyfajta elvárás is a gyermek részéről: a szülő csak a dolgát tette, a kötelességét. Nem tartozik érte semmivel, pl. azzal, hogy kapcsolatot tartson. Ha esetleg a szülő akkor volt inkább támogató, kíváncsi, érdeklődő, amikor baj volt, akkor a gyermeknek átmehet egy akaratlan üzenet: csak akkor közeledj hozzám, ha bajod van. Ilyenkor lehet, ha bajban van, majd jelentkezik. Szóval jó lenne tudni, hogy a segítség a gyermek jellemét, adott élethelyzetét és lehetőségeit figyelembe véve tűnhetett-e segítségnek neki? És ha igen, akkor mennyiben? Pl. olyan segítség volt, amit korábbi konfliktusok esetén már hangosan követelt? Esetleg olyan segítség volt, ami helyette rendezte el a dolgokat? Ezt a segítséget hogyan fogadta? Lemondóan? Örömmel? Közönnyel? Elvárás volt a részéről, hogy segítsenek?  

Ennek tükrében elképzelhető egy sor, különböző forgatókönyv az eltűnése mögött: akár az is, hogy a lánya jelenleg boldogul egymaga is, és 1) nincs olyan baj, amiért jelentkeznie kellene (mert azt tapasztalta, hogy leginkább ilyenkor érdemes jelentkezni), 2) nincs szüksége segítségre, beavatkozásra (mert elég nagy már), 3) nem akarja, hogy véletlenül is beleszóljanak abba, ahogyan él (mert fél attól, hogy "segítsenek neki"), 4) haragszik Önökre, és kizárta magukat az életéből. 

Hogy melyik forgatókönyvről lehet szó, támpontot adhat a lehetőségeket illetően. A legrosszabb a 4) eset, amikor az eltűnés haragot, akár revansot is jelenthet: a szülő ugyanolyan tehetetlenné válik, mint a gyermek volt anno - nincs semmi beleszólása a dolgokba, és nem hallgatják meg. Ez is egyfajta kommunikáció, ami megmutatja a szülőnek, mit élt át a gyermek. Itt fontos lehet, hogy válaszol-e a megkeresésekre? Eljön-e évenként párszor a családi ünnepekre? A 3) esetben is fontos, hogyan tűnt el. Semmilyen megkeresésre nem válaszol? Van kezdeményezés az Önök részéről? Olykor a szülő elvárja, hogy a gyerek beszéljen vele, és frusztrált, ha ez nem történik meg. Ha mégis, akkor akaratlanul is számon kérő, kritikus lehet. Már a hangsúly is lehet beleszólás a gyermek szemszögéből, ha hébe-hóba előkerül: azt üzeni vele a szülő, "gyakrabban kéne hívnod". A 2) esetben a gyermek félhet, hogy nem találják elég jó felnőttnek, és a beszélgetésben előbb-utóbb előkerül valami burkolt utalás erre. Az 1) esetben a gyermek talán azért nem keresi gyakran a szülőt, mert nincs miért. Azaz: minek keresni, ha nincs baj? 

1-2) esetben talán még lehet bízni abban, hogy előkerül, ha bajban lesz. Akkor lehet vele beszélni arról, hogy mit szólna a gyakoribb kapcsolattartáshoz. Ilyenkor be lehet dobni mindazt, amit az eltűnése mögött sejtünk, és amit az előző pontokban átgondoltunk. Lehetett-e fájdalmas neki a szigor ezért vagy azért? Lehet-e neki fájdalmas valami mostanság is? Ha tudjuk, mi hogyan reagáltunk korábban a gyermek ágálására, és sejtjük, mivel okozhattunk fájdalmat, akkor ezen a beszélgetésen most nagyobb esélyünk van arra, hogy elmondja, mi bántja - mert nem követjük el megint a "hibát", ami fájhatott neki. Ez lehet elég meglepő a gyermek számára ahhoz, hogy megfontolja, talán újra beszél velünk. Érdemes lehet rákérdezni, hogy valami mást várt-e tőlünk, amit kapott? Az ilyen beszélgetések megnyugtatóak lehetnek, feltéve, ha a szülő őszintén átgondolta a nevelési megoldásait, és őszintén együtt tud érezni a gyermekkel. Ebben sokat segíthet, ha átgondolja, Önt hogyan nevelték a saját szülei? Esetleg csinált-e valamit hasonlóan? Vagy másként? Önnek fájt-e, dühítette-e vagy elbizonytalanította-e a saját szülei megoldása? Ha azt látja, hogy valamit hasonlóan csinált, ami Önnek kellemetlen volt anno, akkor támpontot kaphat arra, mit élhetett meg az Ön lánya is. Érdemes egy ilyen beszélgetést erre az érzésre alapozva kezdeményezni, hogy tisztázzák a helyzetet.

A 3) eset, ha van esély még kapcsolatra, nehezebb ügy lehet, a 4) még inkább. Ha van elérhetőségünk a gyermekhez, akár közvetlen, akár ismerősök útján, akkor meg lehet próbálni a kontakton át üzenni, akár direkt vagy indirekt, és belefoglalni a nézeteltérés rendezésének lehetőségét. Pl. ha a szigor miatt tehetetlennek érezte magát a lánya, vagy úgy érezte, sehogyan sem tud szót érteni Önnel, akkor már érti, milyen rossz is lehetett ez számára. Jó lenne megbeszélni, mit tegyen másként, és hogyan kommunikáljon vele a jövőben. Ha nem is lesz olyan gyakori a kapcsolat, mint szeretné, de legalább elindulnak valamerre. Ha semmiféle csatorna nem működik, akkor nem javaslom, hogy direktbe próbálkozzanak: zaklatásnak veheti, mintha nem vennék tudomásul az akaratát a távolságtartásra. Ismerősök, rokonok útján tudnak talán indirekt módon tájékozódni róla, esetleg nekik megfogalmazni félelmüket, hogy valamit elronthattak. Lehet velük beszélni arról, mi lehetett a nevelési "hiba", és most mit tennének másként. Talán eljut indirekt úton a lánya  fülébe a közös ismerősökön át, hogy az édesanyja változtatott a "szigorán". A közös ismerősökkel érdemes lehet csínján bánni, mert az ő bevonásuk is tűnhet "zaklatásnak", főleg, ha sok a feloldatlan harag. A közös és lehetőleg mindkét irányban semlegesnek megmaradt ismerősökkel való beszélgetés szintén adhat támpontot arra vonatkozóan, mi válthatta ki az eltűnést, és mi tarthatja fent. 

Ha ezek közül semmi nem működik, akkor érdemes szakemberrel konzultálni a teendőket és lehetőségeket illetően, akivel részletesebben meg tudják beszélni kettejük kapcsolatát, és az alapján részletesebb, személyre szabottabb ötleteket keresni.

Ha a hibák önveszélyesek voltak, mentális zavarral voltak összefüggésben, érdemes lehet a régi orvosi papírok (ha kivizsgálták) alapján, vagy szakemberrel való konzultáció alapján következtetni a zavar típusára, és utánaolvasni. Főleg a személyiségzavarok esetében lehetnek tipikus játszmák, csapdák a kapcsolatban, amiket több tudással talán könnyebb észrevenni, elkerülni. Lehet kommunikálni az aggodalmat a másik jóllétével kapcsolatban, bár nem javaslom, hogy utaljanak arra, hogy beteg lehet a lánya. Az ilyenkor támadásnak tűnhet. Inkább arra figyelnék, hogy az adott zavar mellett mire van szüksége az embernek érzelmileg. És azt közvetíteni, hogy megkaphatja Önöktől. Ha nincs kapcsolat, ezek átgondolása még ilyenkor is hasznos lehet - mert nem tudni, lesz-e a jövőben kapcsolat felvétel. Jobb, ha felkészülten várja. Ebben segíthet, ha átgondolja, mikor voltak Önök között nézeteltérések, milyen "hibák" voltak, és azok átlagos ember életében mennyire gyakoriak. Kezeletlen zavaroknál ezek a hibák sokszor ismétlődnek, s így a segítségkérés is. A család sokszor előkerül segítő szerepben ismét - főleg, ha szakember vonja be Önöket az ellátásba. Ha nem volt a lányuknak mentális nehézsége korábban, akkor nem javaslom, hogy betegség irányból közelítse meg a kérdést.

Ha a hibák szabálysértések voltak, akkor érdemes lehet átgondolni, mit akart üzenni vele a gyermek? Melyik részét élte ki velük, amire a családban nem volt lehetőség? Serdülőkorban különösen megszokott, ha valaki "őrültséget" csinál, a különböző én-részeket így próbálja ki. A kapcsolat megszakadása "óvhatja" akár a szülő értékrendnek ellentmondó, rebellis én-t (főleg, ha a szülő nagyon a társadalmi normáknak megfelelően él), amit, ha mégis adódik lehetőség kapcsolat felvételre, érdemes lesz tiszteletben tartani később.  

A fenti kérdések és forgatókönyvek nagyon általánosak, így lehet, ebben a konkrét helyzetben egyáltalán nem hasznosak. Rokonokkal, barátokkal, lelki pásztorral, szakemberrel való beszélgetések által juthat közelebb megoldási lehetőségekhez. Hogy meddig fog tartani, szerintem nehéz megmondani. Jobb esetben addig, amíg fel nem keresik őt, felkészülten arra, hogy dühös lehessen Önökre. Rosszabb esetben érdemes lehet szakembert megkeresni a kérdéssel, és egyéni választ kidolgozni rá.

Kitartást kívánok!