Elszakadás a szülőktől huszonévesen

A kérdés

Tisztelt Doktornő / Doktor Úr! Huszas évei elején járó lány vagyok, és a segítségét szeretném kérni egy olyan problémában, ami nagy mértékben akadályoz az életemben. Elég rossz családban nőttem fel, nehéz gyerekkorom volt, bár anyagilag sok mindent megkaptunk a testvéremmel, érzelmileg viszont semmit. Mindig is érezhetően a testvérem volt a kedvenc gyerek mindkét szülőnél, emellett ő elég problémás gyerek volt (sőt felnőttként is az), így mindig rá hárult az összes figyelem, én pedig mindig úgy éreztem, hogy senkinek nem számítok és senki sem figyel rám, hogy nem vagyok fontos. Mindig igyekeztem a lehető legjobb gyerek lenni, bármennyire is nem szerettek, bármennyit bántottak és kritizáltak, én mindig küzdöttem egy kis elismerésért, amit sosem kaptam meg. Ez most sem változott, hiszen huszonévesen még mindig a szüleimnél élek és nem bírok elköltözni innen. Már gyerekként is mindig hazamenekültem a táborokból, pár nap után mindig sírva könyörögtem, hadd menjek haza. Aztán egyetemistaként kollégiumba kerültem, de ott sem bírtam sokáig, pár hét után onnan is sírva jöttem haza. Nem bírtam, hogy egy idegennel kell együtt laknom egy nagyon kicsi szobában, hogy nem jöttem ki ezzel az idegennel, hogy senki soha fel sem hívott, mi van velem. Szinte hiányzott az otthoni (amúgy hadiállapothoz hasonló) légkör. A szüleim mindig is azt mondogatták, hogy bármennyire is akarok messzire menni, sosem fog sikerülni, hisz el sem bírok mozdulni a "szoknyájuk" mellől. Igazuk lett. Egyetem alatt, a veszekedések után többször ki akartak tenni a házukból, ezért többször töltöttem pár napot a párom családjánál. Ott is csak sírtam és haza akartam menni, bármennyire megbántottak a szüleim. Így pár nap után mindig hazakérezkedtem. Aztán pár hete úgy döntöttünk, elég a problémás testvérem zűrüs életéből, amit a házunkban él, elég a szüleimből, a veszekedésekből, az álmatlan éjszakékból, költözünk, méghozzá 2 órányira innen fogunk élni. A párom talált munkát (én még nem), találtunk egy tökéletes albérletet, amit lefoglalóztunk, minden tökéletesen alakult. Aztán az egyik hazafelé úton elkezdtem megint sírni, hogy én nem akarok elköltözni, nekem jó otthon a szüleimnél, és hátha elköltözik a testvérem (ő akkor még ezt állította a párjával), a szüleim is győzködtek, hogy maradjunk csak, jó nekünk otthon. Elveszítettük a foglalót, lemondtuk a lakást, mindent. Most megint a családommal élek (sőt élünk, közben még a páromat is idecsábítottam), de most meg azért sírok, mert megint nem bírom a családomat elviselni, folyamatosan bántanak (pl. hogy ha nem tetszik valami, menjek csak el, úgyis sírva jövök haza), elég mindenből, de már nem tudom, képes vagyok-e továbblépni. A párom szerint ne is álmodjak arról, hogy valaha messze innen fogok élni (ez lenne az álmom), mert képtelen vagyok elszakadni ettől a mérgező környezettől. Egyszerre szenvedek itt és ragaszkodom ide, de ez mindig visszatart attól, hogy költözzem. Mindig abban reménykedem, hogy a családom majd megjavul, minden jó lesz és élhetek itt is nyugalomban, nem kell ahhoz elmenekülnöm sok száz kilométerre. Pedig úgy tűnik logikusan, hogy nincs más lehetőség. Ön szerint van esetleg esély arra, hogy pszichológus segítsen? Le lehet küzdeni ezt a visszahúzó érzést, el tudok valaha szakadni a családomtól?