Be tud-e véglegesen beszélni magának valaki valamit?i magának valaki valamit?

A kérdés

Egy meglehetősen fura dologról kérnék tanácsot: 18 éves vagyok és a barátnőmmel februárban szakítottunk 2 hónap után. Tudom,hogy nem hosszú idő,de a családom soha sem volt jó,mióta az eszemet tudom,apámmal két szót ha váltottam, az ő rokonait nem is ismerem... Az anyukám szülei nem szeretnek minket,mert anyu valamilyen elmezavarban szenved, sokszor kellett megéln,hogy anyu hugának a gyermeikei mindent megkapnak, előlünk nővéremmel pedig még a karácsonyi sütit is dogdossák. Nővérem nem bírta,amit anyu csinált,így elköltözött,alig tartjuk a kapcsolatot. Anyu volt egész életemben az egyetlen,aki szeretett, de ez,ahogy súlyosbodott nála ez az elmebaj (elnézést,de nem tudom, mi ez pontosan,csak azt tudom, hogy pánikbetegség is társul nála hozzá) 2-3 éve,gyakorlatilag senkim sem maradt. Mimdezt csak azért írtam le,mert ezekből adódóan az egyetlen életcélom egy jól működő saját család volt és ezért jelentett rengeteget,hogy valakitől végre szeretetet kaptam. A kapcsolatnak úgy lett vége,hogy minden előjel nélkül egyszer csak elémállt és közölte: Sajnálom,de nem illünk össze! A kérdésre pedig,hogy miért,ez volt a válasz: Nem mondom meg. Ez alapjában összetört,hát még az,hogy rá egy hétre hallottam,hogy egy másik fiúval sms-ezik. Ez volt az ok,amit nem tudhattam. Persze,úgy váltunk el,hogy barátok maradunk,de szabályosan került utána,ha beléptem balahova,ahol ott volt(egy iskolába járunk) az arcát takarva,a földre nézve távozott. Soha többé nem beszéltünk... Ettől egyszerűen visszataszítónak,undorítónak éreztem magam. Ezért volt, hogy néha az utcán,ha ránéztem egy másik fiúra,azt láttam,hogy ő is és ő is,mindenki jobban néz ki nálam. Ebből indult a gondolat,hogy más fiúkat nézek,biztosan homoszexuális vagyok, ami nomszensz,mert soha semmi erre utaló jel nem volt,sőt ez a lány,már az 5. szerelmem vol,bár kétségkívül a legnagyobb. Akkoriban egy időben 3 országos tanulmányj versenyen is jó helyezést vártak el tőlem(mind a 3 ekkor, tavasszal volt) óriási stresszt helyelyezett rám és semmire nem volt időm,mert tanulnom kellett (ez egyébként október óta folyt,selwjtezőkkel, stb.,de a dőntők,mimd ekkor voltak). A barátaimtól már féltem,mert éreztették és ki is mondták: Ne foglalkozz már vele,felejtsd el! De én nem tudtam,mert az egész világnézetem, az életcélom láttam rombadőlni. Visszatérve a problémára, olyan szinten bebeszéltem magamnak,hogy biztosan homosexuális vagyok,hogy kezdtem elhinni. Már görcsösen figyelek más fiúkat,hogy : "Ugye nem tetszik?",ami növeli bennem ezt a dolgot. Gyakorlatilag kialakítottam magamban egy ént,aki ezt súlykolja belém,és mimdent megvizsgál olyan nézőpontból is,keresi a jeleket és a legkisebbre ugrik. Ha nagyon elkap,nagyon le tud hangolni és attól félek,sikerül véglegesen bebeszélnem magamnak. Már félek találkozni a barátaimmal is, hátha tetszeni fognak. Teljesen összezavarodtam ezen a téren,káosz uralkodik a fejemben és ahogy próbáltam/próbálom megoldani csak jobban belekeveredek. Ezek mellett mindig fáradt vagyok,rengeteget fáj a fejem, pillanatok alatt le tudok hangolódni a búskomorságik,egy kis szeretetre,csak egy ölelésre vágyom,mégis kerülöm az embereket,vonz a magány és fura,de valahogy szeretek szomorú lenni. Ezek már a szakításunk után is megjelentek és az egész azért abszurd,mert még mindig szeretem őt. A kérdésem az lenne,hogy ez mi lehet és lehetséges-e,hogy végleg bebeszélem magamnak? Valamint még valami: verseket írok,elég sokat,de ezek mind a szomorú dolgokat idézik fel, lehet,hogy jobb lenne abbahagynom? VAlaszát előre is köszönöm és elnézést a hosszú posztért!