Akinek van tapasztalata párkapcsolattal, az pontosan tudja – bármennyire is körbevesz bennünket a kapcsolat elején a társunkkal való pozitív érzések és gondolatok köntöse, egy ponton megtapasztaljuk az elkerülhetetlent: valamivel nem értünk egyet, amit a párunk tesz, mond, vagy épp kifejez.
Hogy hogyan reagálunk ebben, és a soron következő hasonló helyzetekben – alapjaiban határozhatja meg a kapcsolatunk sorsát. Nem kevesebb dőlhet el ugyanis ezekben a helyzetekben, mint hogy ez a kapcsolat egy előre haladó, fejlődő, pozitív kapcsolódással fenntartható egységgé válik-e, vagy a konfliktusok valódi megdolgozását nélkülöző, szeretet nem megfelelően kifejező, és az intimitást kerülő játszmák felé vezet-e. Ez utóbbi útvonal, mondanunk sem kell, egy ponton észrevétlenül facsarhatja negatív spirálba lelkünket és egykori szerelmünk emlékét.
De hogyan is lesz egy egyszerű, „nem rakta a zokniját a helyére”, „nem szereti az állatokat úgy, ahogy én”, „másra költi a pénzét, mint amire szerintem kellene”, „nem esik jól a nővére rám tett megjegyzése” helyzetből – a kapcsolatot alapvetően átszínező, annak létjogosultságát megkérdőjelező élményhalmaz?
A kapcsolatok korai szakaszában természetesnek mondható, hogy a társunknak elsősorban a pozitív tulajdonságait látjuk meg. Ezek kihangosodnak, sőt, fel is nézünk párunkra ezek miatt, hisz valószínűleg ezek olyan jellemvonások és erősségek, amikre valahol mi is vágyunk. Így volt ez Tamara és István esetében is, akik néhány hónappal ezelőtt azzal kerestek fel, hogy segítsek nekik, mert már-már a válás közelében vannak. Tamara bő 10 évvel ezelőtt ismerte meg Istvánt, akinek barátságos, minden helyzetben talpraesett, határozott kommunikációja és kisugárzása egészen elvarázsolta. Tamara maga egy szelídebb, visszafogottabb lány volt ekkor, aki inkább a négyszemközti beszélgetéseket részesítette előnyben, a nagyobb létszámú baráti eseményeken inkább háttérben maradt. Csodálattal nézte Istvánt, aki mindig ott volt a társaság középpontjában, laza volt, könnyeden tudta venni a váratlan helyzeteket is, és mindig talált megoldást. Tamara és István egymásba szerettek, összeházasodtak, és lett egy csodaszép kislányuk is, aki már 8 éves is elmúlt, amikor hozzám fordultak.
Ahogy elkezdtük feltérképezni a kapcsolati dinamikájukat és a múlt eseményeit, hamar világossá vált, hogy az egyik fő probléma, hogy Tamara az elmúlt években – valójában mostanáig – szinte alig fejezte ki István felé, amikor nem értett vele egyet, vagy amikor épp megbántva érezte magát István viselkedése miatt. Amit esetleg meg is osztott vele ebből, annak nem tudott súlyt adni, István lazán lereagálta Tamara „panaszait” azzal, hogy felesége csak túlreagálja a helyzetet, mivel az általa sérelemként említett mondatokban nem volt benne semmi szándékosság, emiatt nem is érdemes megsértődni rajta. Istvánnak a korábbi kapcsolataiban bevált ugyan ez a fajta könnyedség, de Tamara mindeközben magát emésztette, s azt érezte, egyedül is maradt a rossz érzéseivel.
A párkapcsolati tanácsadáson a működésüknek ezt a fajta különbözőségét kezdtük elemezni, s hogy ez mit hoz létre konfliktushelyzeteikben. Elkezdték megtanulni annak a módját, hogyan tudnak kilépni a kialakult játszmáikból, és elindulni a valódi intimitás felé, hogyan tudják kifejezni egymás felé a szeretetüket úgy, hogy a másik valóban szeretve és tisztelve érezze magát a kapcsolaton belül.
Hogyan kerülhette volna el Tamara és István azt, hogy a kapcsolatuk egy ilyen krízisbe jusson, s még fejlődjön is a megjelenő különbözőségeik nyomán?
- Amikor az első jelentősebb nézeteltérés felmerül, ott beszélni és meghallgatni kell. Óriási jelentősége van a kapcsolatban megjelenő első nézeteltéréseknek, mert alapvető mintázattá válhatnak a későbbiekben arra, hogyan kezeljük a konfliktusainkat. Amikor először érzékelem azt, hogy egy számomra fontos dologban nem értek egyet a párommal, vagy épp megbántva érzem magam attól, amit mondott vagy tett, fontos, hogy kifejezzem, hogyan hat rám ez, vagy mi az én véleményem ugyanarról a dologról. Fontos továbbá kérdezni – a mélyére ásni annak, hogy a másik vajon miért gondolja azt, amit mondott vagy tett, számára miért tűnik az helyesnek, s ugyanígy miértemet fejezzem ki én is. A véleményeltérések esetén fontos, hogy ezt követően kezdjünk el közelíteni egymáshoz – tehát ötleteljünk közösen olyan megoldásokon, ami mindkettőnknek megfelelő vagy legalább elfogadható. Ez lehet, hogy időigényes lesz, de mindenképp megéri hosszú távon. Így alakíthatjuk ki ugyanis annak a kultúráját a kapcsolaton belül, hogy az eltérő véleményeinket, szükségleteinket összehangoljuk, s így a közösen meghozott döntéseinken keresztül mindkettőnk számára otthonos és biztonságos környezetet és klímát teremtünk.
- Amikor a másik megbántott vagy megbántottam, szükséges a bocsánatkérés/megbocsátás és újrakapcsolódás. Tamara az évek során sokszor érezte megbántva magát, ami miatt István ugyan bocsánatot is kért, de ő valahogy nem tudott megbocsátani. Azt érezte, hogy valami nem teljesül ahhoz, hogy el tudja engedni a fájdalmát. Mint az később, a közös munka során kiderült, arra lett volna szüksége, hogy a bocsánatkérést követően valamilyen módon újrakapcsolódjanak – egy öleléssel, egy egymás felé tett kedves gesztussal. Ezt az igényét viszont sosem tudta megfogalmazni és kifejezni István felé, így a sok megbántódás fájdalma egyre gyűlt benne, míg a harag egy ponton teljes falat nem húzott benne István felé, és már nem tudta érezni a szeretet, ami korábban oly erősen lángolt benne kedvese felé. Óriási jelentősége van annak a mondatnak és tanácsnak, hogy „ne menjen le a nap a ti haragotokkal”. Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt azért, hogy ha megbántottam a másikat, a bocsánatkérésem után újrakapcsolódjak vele, vagy ha én voltam a fájdalmat megélő, kifejezzem a bocsánatkérés után, mire van szükségem a társamtól ahhoz, hogy megéljem az újrakapcsolódást. Ne engedjük, hogy napok teljenek el köztünk passzív csendben vagy aktív haragban, mert minden egyes nappal csak távolabb és távolabb kerülünk egymástól, és onnan sokkal nehezebb visszajönni később.
- Amikor a másik félben valamilyen komoly hiányosságot fedezek fel, ott szeretettel, de nyomatékosan jeleznem és támogatnom kell. Amikor elköteleződünk a társunkkal egymás mellett, ott azt tapasztalom, sokan nem realizálják, hogy egyúttal felelősségünk is generálódik egymás fejlesztése és támogatása iránt. Nem hiába vannak különböző pozitív adottságaink a kapcsolatban, amivel kiegészíthetjük és támogathatjuk egymást. Általában a hiányosságaink, gyengeségeink is különbözőek, épp ezért olyan nagyon szembe tűnőek (és bosszantóak) a párkapcsolat kezdeti időszaka után. Azonban felelősségünk van abban, hogy a társunknak ezeket visszajelezzük, és segítsük őt abban, hogy fejlődni és változni tudjon. Ez nem csak a velünk való kapcsolatában fog később gyümölcsöket hozni, hanem abban is, hogyan van jelen más helyzetekben – a munkában, a gyerekünkkel, a származási családjával stb.
- Amikor felém valamilyen hiányosságot jelez a másik fél, ott meghallgatni, kíváncsinak lenni és bátran szembenézni kell, megfogalmazva azt, hogy milyen támogatásra van szükségem a fejlődéshez és változtatáshoz. Ne felejtsük el, hogy az előző pontnak van egy másik oldala is, amikor a társam nekem jelez vissza valamilyen negatív tulajdonságot vagy hiányosságot. Ilyenkor a legfontosabb, hogy ne az automatikus támadó/védekező/lefagyó reakciónkat hozzuk, hanem legyünk kíváncsiak, kérjünk részleteket, konkrétumokat. Pl. Köszönöm, hogy jelzed ezt nekem. Mikor tapasztalod ezt tőlem általában? Hogyan jelenik meg ez a tulajdonságom? Mikor csináltam ezt legutóbb? Mit lenne jó szerinted, ha ehelyett csinálnék vagy mondanék? A legfontosabb, hogy legyünk befogadóak, kíváncsiak, nyitottak, és tudatosítsuk, hogy a társunk épp próbál a maga módján segíteni nekünk a fejlődésben. S gondolkodjunk aktívan mi is azon, mire van szükségünk ahhoz, hogy ez a hiányosság vagy problémás viselkedésünk változzon (s javaslom, hogy kerüljük az „Én ilyen vagyok. Engem így kell elfogadni. Én már nem tudok változni” – és ehhez hasonló mondatokat, mert ezzel csak elvesszük magunktól annak az esélyét, hogy fejlődjünk, s a társunktól annak a reményét, hogy tud nekünk ebben segíteni, ami hosszú távon a kapcsolatra nézve is nagyon negatív következményeket hozhat létre. Ezzel szemben az együtt fejlődés kiaknázza azt a potenciált, amit a társunkkal való közös életünk rejteget számunkra).
- Ér időt kérni, és menedzselni az érzéseinket, majd folytatni. A fenti beszélgetések nagyon kimerítőek és erőteljes érzelmeket kavaróak lehetnek, hisz arra késztetnek bennünket, hogy szembenézzünk önmagunk azon részével, ami messze, a múltunkban gyökerezik. Abban a múltban, amiben lehetnek traumák, fájdalmak, veszteségek, félelmek. Épp ezért, ha a beszélgetésben azt érezzük, hogy az érzelmeink egy olyan pontra jutnak, amikor igazából a beszélgetés tartalmára már nem is tudunk igazán figyelni, ér azt mondani a társunknak, hogy „Köszönöm, hogy hozod ezt a témát, ez most ezen a ponton már nagyon nehéz nekem. Kicsit most igényem van arra, hogy megnyugodjak és visszaszerezzem az irányítást az érzelmeim felett, folytassuk, kérlek, utána.” Mélylégzés, testmozgás, nyugtató zene, egy séta a természetben – ezek mind lehetnek olyan eszközök, amiket bevetünk annak érdekében, hogy újra „online” módba kerüljön az agyunk azon része, amivel szembe tudunk nézni a felmerült témákkal és megnyugtató megoldások mellett kötelezhetjük el magunkat.
- Türelem. Nagyon fontos, hogy legyünk türelmesek magunkkal és a társunkkal a változásokkal kapcsolatban. Minél mélyebben gyökerezik a negatív viselkedés, annál szívósabban próbál ragaszkodni a maradáshoz. De türelemmel, apróbb lépések megtervezésével, kisebbre vett célokkal és szeretettel támogatva hatalmas lehetőségünk van arra, hogy társunkkal egymást segítve azzá váljunk, akik igazából mindig is voltunk, csak hozzánk ragadtak a negatív mintáink és megküzdési módjaink.
Komment írása