A resztoratív gyakorlatról (2)

Az  igazságszolgáltatás törekvése, hogy az elkövetőket megszégyenítéssel kényszerítse változásra, nem éppen sikeres. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy ez a megbélyegző szégyen semmiféle pozitív hatást nem eredményez, az elkövetők visszaesési rátája rendkívül magas.

                John Braithwaite (1989.) viszont egy másfajta szégyenfogalmat vezet be, amelynek jellemzője a reintegráció. Az ausztrál kriminológus megfigyelte, hogy azokban a közösségekben a legalacsonyabb a bűncselekmények száma, ahol az elkövetőket megbélyegzés helyett visszafogadják a társadalomba, mint például Új-Zéland őslakosai, a maorik. Számukra a nyugati, modern típusú igazságszolgáltatás a barbár, ahol az elkövetőnek egyedül, izoláltan kell szembenéznie a bűnösségével. Szerintük ha a megvádolt személyt körülveszik a szerető családtagok, barátok, akiket ő is tisztel, akik támaszt nyújtanak számára, akkor éppen ez a helyzet ébreszti fel a szégyenérzetét, és ad lehetőséget arra, hogy a normasértők visszailleszkedhessenek a közösségbe. A szégyen érzésének megjelenése azt jelenti, hogy valaki helyre kíván állítani egy kapcsolatot.

                Braithwaite nem arra keresi a választ, hogy a bűnözők miért cselekednek helytelenül, hanem hogy az emberek nagy része miért cselekszik helyesen. Véleménye szerint a válasz lényege az, hogy az emberek többsége meg akar felelni szeretteinek, nem akar csalódást okozni nekik. A család, a barátok véleménye a szociális kontroll egyik legerősebb forrása.

                 A resztoratív gyakorlatok által megvalósulhat az elégtétel nyújtása, az okozott kár helyreállítása, a megbocsátás elnyerése, az elfogadás, amelyek révén a szégyentől sikerül megszabadulni. De ha a cél a megbélyegzés, akkor ennek következményei a következők lehetnek: kitaszítottság, élvezetek halmozása (drogfogyasztás), negatív énkép, agresszió, a felelősség elutasítása.