Mit mondjunk a gyereknek? - Hogyan kezeljük, egy fontos családtag súlyos betegségét a gyerekkel való kommunikációban?

Amikor egy közeli, szeretett családtagnál súlyos betegséget gyanítanak, és elkezdődnek a vizsgálatok, az az egész családnak egy nagyon stresszes időszak. Sokszor még a felnőttek sem tudnak mit kezdeni a bennük kavargó érzésekkel, a szorongással, félelmekkel, negatív gondolatokkal. Ilyenkor sokan meg szeretnék védeni a gyereket az érzelmi megterheléstől, de ennek nem az a legjobb módja, ha eltitkoljuk előle a helyzetet, hanem ha megpróbáljuk kezelni. Hiszen a gyerekek sok mindent hallanak, látnak, éreznek, és fejlődésüknek az is része, hogy megtanulják kezelni a negatív érzéseket vagy a halált.

Ebben a szituációban nem a tájékoztatáson, a tényeken, részleteken van a hangsúly. Sokkal fontosabb, hogy megosszuk a gyerekkel a saját érzelmi állapotunkat, nevet adjunk neki, segítve őt azzal, hogy be tudja azonosítani, miért változott meg a viselkedésünk, mit lát rajtunk. Talán az is elég, ha azt mondjuk neki: „Most szomorú vagyok. Aggódom a mama miatt.” Miért fontos ez? Mert így a gyerek biztos lehet abban, hogy nem ő tehet a mi rossz hangulatunkról, negatív érzéseinkről, nem miatta változott meg a viselkedésünk.

Fontos a gyerekkel való kommunikációban, hogy az a jelenre vonatkozzon és ne a jövőre. Osszuk meg vele a jelenre vonatkozó érzéseinket („Izgulok ennek a vizsgálatnak az eredménye miatt”), de ne vetítsük előre a negatív következményeket. („Ha ezek az eredmények rosszak lesznek, akkor lehet, hogy elveszítjük őt.”)

Persze a gyerek életkori sajátosságai is fontosak. Például a gyerekek egy bizonyos kor felett értik csak meg a véglegesség fogalmát. Sokszor még felnőttként is felfoghatatlan az, ahogy örökre elveszíthetünk valakit. Ezért lényeges, hogy kimondjuk a meghalást, mert ehhez valóban lehet kapcsolni a véglegességet. Ha csak azt mondjuk „elment”, a gyerek azt gondolhatja, ez csak egy utazás, és majd viszontlátja a családtagot, hiszen, ha elmegyünk, általában vissza is szoktunk jönni (És milyen kemény munka, amíg azt az óvodában megtanulják és már nem minden reggel sírva búcsúznak). Ha úgy fogalmazunk: „örökre lehunyta a szemét”, elindulhat a gyerekben egy szorongás, hiszen ő is le szokta hunyni a szemét esténként, akkor most lehet, hogy ő sem fog felébredni? Persze mindezek a legjobb szándék és kommunikáció mellett is felmerülhetnek a gyerekben. Ilyenkor azzal tudunk segíteni, ha meghallgatjuk és segítünk neki tisztázni a véglegesség jelentését.

Szintén a magyarázat, a nyitott kommunikáció segít abban, hogy a betegség jelentését megértsék a gyerekek. A súlyos, halálos kimenetelű betegségek esetében ugyanazt a kifejezést használjuk, így a gyerek elkezdhet azon szorongani, hogy ő is szokott beteg lenni. Tisztázni kell vele, hogy sokféle betegség van, amikre másként tudunk reagálni.

Érdemes azt is szem előtt tartani, hogy milyen hosszútávú következménye lehet a titkolózásnak. Ha gyerekkorunkban azt éljük át, hogy szinte semmit nem tudtunk egy családtag betegségéről, majd az hirtelen meghalt, akkor elképzelhető, hogy arra a következtetésre, igazságra jutunk a világgal kapcsolatban, hogy attól még, hogy úgy tűnik nincs semmi, baj, az nem jelenti azt, hogy tényleg nincs baj. Vagyis a későbbi szorongások melegágya lehet egy ilyen tapasztalat.

Van egy tágabb értelemben vett és szomorú előnye is, ha már a vizsgálatok alatt része a kommunikációnak a családtag betegsége: elkezdtük mesélni a történetet, amit így lehet majd folytatni. Akár úgy, hogy a gyógyulásnak együtt örülünk, akár úgy, hogy közösen gyászoljuk el az elvesztett szerettünket. Ha a gyerek be van avatva a megfelelő módon, akkor még a halálesettel végződő történetben sem fogja azt érezni, hogy magára hagyták, nem mondtak neki semmit, nem éri sokként a haláleset, és nem él át bizalomvesztést a szülővel.

Vannak olyan evidenciák egy haláleset kapcsán, amiket akkor is meg kell erősítenünk a gyerekek felé, ha nem kérdezi, nem beszél róla. Ki kell felé fejezni, hogy a veszteség után is egy család maradunk, számíthatunk egymásra, és mi is ott leszünk neki.

A gyerekeket és magunkat sem tudjuk megóvni a szomorúságtól, amit egy szeretett személy elvesztése okoz. De megvédhetjük őt az egyedülléttől, a szeparációtól, a magárahagyottság érzésétől, az irreális fantáziáktól és a hirtelen halálhír sokkjától.