A halál állandóan viszket - Gondolatok a halálról

Halál. Mindannyian viszonyulunk valahogy a fogalomhoz. Egyesek számára mély fájdalmat idéz, másokból a félelmet, rettegést válthatja ki, akadnak, akik feketehumorral küzdenek meg a gondolatával vagy szembe szegülve vele újra és újra veszélyes helyzeteknek teszik ki magukat, míg sokan egész egyszerűen próbálják kizárni életükből és amíg csak lehetséges, halogatják az ezzel való foglalkozást. Ahogy az életről, úgy a halálról is sokan sokféleképpen gondolkozunk. Valakiknek a mindennapok része az emiatti szorongás, másoknál csendes háttérzajként van jelen. Sokszor úgy hat ránk életünk végességének frusztráló nyomása, hogy nem is vagyunk tudatában, nem is sejtjük, hogy bizonyos érzéseink, cselekedeteink akár ebből is fakadhatnak.

Popper Péter egy előadásában elmondja, hogy úgy érzi sokkal többet tanult a szakmáról, a pszichológiáról a szépirodalmi alkotások által, mint szakkönyvekből. Úgy gondolom, hogy a halál nehéz témájára ez különösen igaz lehet. Leírhatjuk a haldoklás fázisait, vizsgálhatjuk a különböző gyászreakciókat tudományosan, objektív szemszögből, ezzel is távol tartva magunkat a fájó érzésektől. Igazán megérteni a halált, a halálfélelmet azonban így nem igazán fogjuk.

Yalom Szemben a nappal című könyvében idézi azt a heideggeri gondolatot, hogy különbséget lehet tenni aközött, hogy a dolgok „vannak” és az „ahogyan vannak”. Az emberi létezésnek kétféle állapotát különbözteti meg: a mindennapi és az ontológiai létforma. A mindennapi létformában az ember belefeledkezik a körülötte lévő világba, arra figyel, ahogy a dolgok vannak. Ezzel szemben az ontológiai létezési módban rácsodálkozik, hogy a dolgok egyáltalán vannak és folyamatosan tudatában van saját létezésének is. A mindennapi létformában az embert olyan dolgok kötik le, mint birtoklás, megjelenés, hírnév. Az ontológiai módban azonban ráeszmél saját létezésére, mulandóságára, az élet megváltoztathatatlan jelenségeire. Ezzel együtt jár egy sokkal erősebb szorongás, ami viszont képessé teszi az embert jelentőségteljes döntések meghozatalára, életének megváltoztatására. Így végül az egyén a saját létezése miatti felelősségtől vezérelve képessé válik az autentikus életre, az elköteleződésre, az értelmes célok kitűzésére és az önmegvalósításra. Számos beszámoló és irodalmi mű támasztja alá, hogy a halállal való szembenézés drámai és hosszútávú változásokat idézhet elő.

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy hogyan lehet hát kizökkenni a mindennapos létállapotból és átkapcsolni a változásokat előidéző ontológiai létmódba. Ami biztos, hogy erőlködve, pusztán akarattal ezt nem igazán lehet elérni. Leggyakrabban egy váratlan vagy visszafordíthatatlan esemény rántja át az embert a tudatos létezésbe. Ezek az úgynevezett megvilágosító élmények, sorsfordító események. Nem feltétlenül kell ehhez, hogy az ember halálos beteg legyen, kivégzőosztag előtt álljon, de még a jövő szellemének látogatása se szükséges hozzá. A következő események sokszor eredményeznek hasonló változást: egy szeretett személy halála, komoly betegség, meghitt kapcsolat felbomlása, „nagy” születésnapok, súlyos megrázkódtatások (pl. természeti katasztrófák, tűzvész, szexuális erőszak, rablás), gyerekek kirepülése, pályamódosítás vagy állásunk elvesztése, nyugdíj, idősotthonba költözés, megvilágosító álmok.

A klasszikus, freudi pszichodinamika az elfojtott ösztönökre, a környezetnek való megfelelésre helyezi a hangsúlyt, ahol az egyén harcban áll a világgal, ami akadályozza a veleszületett agresszív és szexuális vágyak kielégítését. Ezzel szemben az egzisztenciális pszichológiai más oldalról közelíti meg az emberi lelket, más típusú alapkonfliktusra helyezi a hangsúlyt. Ez pedig nem más, mint az abból fakadó konfliktus, hogy az egyén szembesül létének adottságaival, bizonyos végső, megoldandó problémákkal, olyan sajátosságokkal, amik elválaszthatatlan velejárói az emberi létezésnek. Ilyen alapvető konfliktusok a halál, a szabadság, az elszigeteltség és a jelentésnélküliség.

„minden lény létének fenntartására törekszik”

/Spinoza/

A központi egzisztenciális konfliktust a halál elkerülhetetlenségének felismerése és a lét folytatása iránti vágy közötti feszültség szüli. Bár a szabadság alapvetően pozitív fogalomként van jelen társadalmunkban, ijesztő megvilágításba is helyezhető. A külső struktúra hiánya, a tény, hogy az ember teljes mértékben felelős a világáért, életviteléért, választásaiért és tetteiért, tehát teremtője azoknak, olyan tartalmát mutatják a szabadságnak, mely félelmetes is lehet. A talajtalanság felismerése és a biztonság, a kapaszkodók és a struktúra utáni vágy közötti ellentmondás szintén életproblémának tekinthető. Az elszigeteltség a világtól, annak teremtményeitől szintén alapvető konfliktus. Bármilyen közel is kerülünk másokhoz, mindig lesz egy végső, áthidalhatatlan szakadék, a létezésbe egyedül lépünk be és egyedül is távozunk belőle. Az elszigeteltségünk tudata és a kapcsolat, menedék, nagyobb egészhez tartozás iránti vágyunk között egzisztenciális konfliktus feszül. A jelentésnélküliség az értelemkereső lény dilemmájából adódik. Olyan világban kénytelen élni, amelynek nincs jelentése. Ha meg kell halnunk, ha mi alkotjuk saját világunkat, ha végső soron mindenki egyedül van, akkor mi értelme az életnek? Ha nincs elve elrendelt feladatunk, magunknak kell célt adni életünknek. De létezik olyan cél, ami egy életen át kitart?

Ne vakard, ahol nem viszket! Lehetne ez egy kitűnő érv arra, hogy miért is ne vegyünk tudomást a halálról, amíg csak nem muszáj. Miért is kéne foglalkozni a legijesztőbb félelmünkkel, a megmásíthatatlan valósággal? Erre Yalom egyszerű választ ad Egzisztenciális pszichoterápia című könyvében. A halál igenis állandóan „viszket”. A halálhoz való hozzáállásunk igenis hat arra, ahogyan élük, fejlődünk, hogyan ingunk olykor meg és hogyan betegszünk meg. Bár biológiailag az élet és a halál közötti határvonal éles, pszichológiailag azonban összemosódik.

„Bár a halál fizikailag elpusztítja az embert, a halál tudata megmenti őt”

/Yalom/

Nem könnyű elfogadni, hogy a halál pozitív hatással lehet az életre. Freud úgy tartotta, hogy ha korlátozódik az öröm lehetősége, azzal növekszik az öröm értéke. A halál gondolatának elfogadása nem a rettegésre és a sivár pesszimizmusra figyelmeztet, hanem katalizátorként egy valódibb életformára sarkall, növeli életünk örömeit.

Felhasznált irodalom:

Irvin D. Yalom: Szemben a nappal – A haláltól való rettegés legyőzése

Irvin D. Yalom: Egzisztenciális pszichoterápia