Freudi kapcsolatok

Ha személyes életünket vizsgáljuk, vagy akár környezetünkben élő személyekét, könnyen juthatunk arra a megfigyelésre, mintha lelki valóságunkat, életvezetésünket dominánsabban az egyik rész vezérelné. Ennek megfelelően láthatunk nagyon ösztönös, a vágyai után rohanó, azonnal mindenbe belefutó, vagy épp nagyon száraz, túlszabályozott, távolról gondolkodó működéseket is. Jó eséllyel egyikből sem jó sem a túl sok, sem a túl kevés az egyéni életben. A dolog pikantériája viszont, hogy párválasztáskor két ilyen működési típusnak kell valahogy együtt is működnie. „Ösztönemberek”, vagy „Felettesén emberek”, esetleg az „Én-emberek” kerülnek túlsúlyosan kapcsolatba?

Belső és külső harc

Az egyik ilyen, az ösztönén és a felettesén csatározását jellemző sarkalatos kérdés, hogy az ember képes-e, vagy akar-e lemondani arról, ami jelenleg jólesne? Azaz tud-e illetve szeretne-e a vágya kielégüléséhez leggyorsabban vezető impulzusnak megálljt parancsolni? Nyilvánvaló, hogy aki nem tud, illetve nem szívesen a mond ellent az ösztönei követelésének, azaz a felettes énje adott szituációban nem szabályozza őt, vagy nem ítéli meg durván a belső törekvéseit, nagy valószínűség szerint az lesz az, aki hirtelen és gyakran kezd új kapcsolatba. E mögött állhat a belső űr vagy szorongás nem szűnő érzete is, de lehet egyszerűen a sok és váltakozó partnerrel való élet elfogadása, vagy ösztönös kívánása. Hasonlóan, a hanyagolt vagy bántalmazott gyerekkorú személyeknél lehet egy ki nem mondott érzés is, hogy „már sokat szenvedtem, ezért megérdemlem, hogy végre jól legyek”. Ebből persze igen gyakran alakulnak ki kaotikus viszonyok és meghurcolt sorsok. Másik ilyen háttér-tudat lehet a saját vonzerő időről-időre kiújuló mágikus érzete, „most jó vagyok” - és sokan belevadulnak ebbe az érzésbe, amíg a felhangoltság után el nem jön a letörés. Ezeket a döntéseket általánosan az ösztönén és annak hangsúlyos működése irányítja.

Ezzel szemben sokan – például a szülőktől tanult tiltó parancsok vagy a saját hibák talaján kialakult bűntudat és szégyen általános érzésvilága miatt – teljesen legátolják az elsődleges késztetéseiket. Esetleg olyan bonyolult feltételrendszerhez kötik a késztetéseiknek való engedést vágyaik kielégülését és a párválasztást, ami eleve „ellehetetleníti” a dolgot. Ebben a felettesén hangsúlyos működése kap szerepet. Ha túl sok a tiltó, gúzsba kötő, szégyent provokáló szabály, belső parancs, szintén tönkremehet a kapcsolati élet. Tabuvá válhat a szex, vagy a magunkról alkotott negatív kép és testkép miatt feszengéssel telhet meg a társas viselkedésünk, ami gyakran a kapcsolatba kerülést is meggátolja. Mások mindenféle szabályok nyomán építetnek ki olyan világot, amiből „nem érdemes kibújni, hisz minden más alattomosabb, vagy veszélyesebb.” Ez az esetleg a konvenciói nyomán kapcsolatba került személyt éppúgy megbéníthatja a társával való spontán interakcióban vagy ítélkezéshez vezethet a másik felett. Tehát a túl erős, szinte szadisztikus szabályozottság éppoly felemésztő lehet, mint soha felül nem írt ösztönösség.

A személyiségnek és kapcsolati működésnek egyaránt kellenek az ép, szilárd, de rugalmas határok, és a kis „zsilipek”, a melyeken keresztül „be is jöhetnek hozzá, és ő is kiadhat magából valamit”. Ennek a rendszernek a finoman másikra és a személy önmagára hangolt működése elengedhetetlen a személyes és párkapcsolati egyensúlyhoz. Egyszerűsítve azt is mondhatjuk, hogy a felettesén az, aki bezárja a kapukat, az ösztön, ami nyitja. Ha túl erős a felettesén, akkor soha nem engedünk be senkit, és nem is adjuk ki magunk, ha túl erős az ösztön, és gyenge a felettesén, akkor olyanok leszünk, mint egy hullámzó átjáró ház.

Mindenek felett

Talán sokaknak ismerős lehet, mikor két felettesén-dominanciájú ember talál egymásra, és egyfajta mentális fellegvárat építenek, egy „okoskodók klubját”. Túlszublimált belső világukból szinte mindenkiről és mindenről megalkotják a távolító véleményüket, kritizálják a környezetet, „meg akarják javítani a világot” - de épp ilyen gyakran egymás viselkedését is. Közös életüket nagyon gyakran túlszabályozzák, jellemzőek rájuk a megkötő és iránymutató törvények, a merev vagy túl gyakran ismétlődő rituálék, melyektől nehezükre esik elszakadni. Okoskodásuk sokszor takarhat sérülékenységet, biztonság utáni vágyat, ezért az indulatoktól általában óvják magukat, vagy csak végletes várakozások után robbannak. Szerelmük ritkán vad vagy pezsgő, bár az elfojtás hátterén, olykor különc szokások jöhetnek létre társas és szexuális életükben. Általánosan azonban erősítik egymás mentális erődrendszereit, féken tartják egymást. Külső szemlélő számára szürkébb, de jól funkcionáló, és mentálisan építkező kapcsolatokat tudnak létrehozni.

Ösztönemberek

Ezzel szemben két ösztönén-dominanciájú ember találkozásakor a vonzódás és szexualitás kialakulása igen gyors, és mindent meghatározó marad, az előzőekkel ellentétben. Az intimitás a második pillérré válhat a szenvedély mellett, de az elköteleződés jóval ritkább. Szerelmük valószínűleg forró, éget, és gyakran alulszabályozott, így gyakoriak a viták, a sérelmek, a kicsapongások, a személyes életvitelek egyenetlenségeinek kapcsolatba vetülése. Klasszikus konstellációban őket hívhatjuk valóban szertetőknek, mert valóban mindent átitat a libidó. Az egymás iránti testi közelségre, a kapcsolódó lényre vágyakozás ritkán fordul nyugalomba, a vibrálás, csapongás jellemzi leginkább a kapcsolatot. Gyakoribb a félrelépés is egy konfliktus esetén, vagy, ha a libidó egyszerűen mást száll meg. Ez hirtelen szakításba torkollhat, sokszor viszont évekig, vagy egy életre ott marad a másikhoz fűző kínlódó, és pezsgéssel teli vágy. Ennek kompromisszumképződménye lehet a nyitott kapcsolat. Ebben a dinamikában könnyű hihetetlen feldobottnak, egyszer játékmesternek, egyszer játéktárgynak lenni is. Emiatt arra is gondolhatunk, hogy jó eséllyel választják egyébként is az enyhén bipoláris, nárcisztikus, borderline vagy hiszteroid sajátosságokat mutató személyek, és éppúgy azon jól működő személyek, akinek egyszerűen nem céljuk az elköteleződés.

Én vagy Mi?

Az Én-ek találkozásakor nagyon gyakran az élettörténetek is egymásra találnak. A két félben a saját vágyaik kiélése mellett a másiknak való örömszerzés és megfelelés vetélkedhet. Erősebb az intimitás, a szenvedély pedig maga is személyre szabott, egymásra irányuló, apróbb problémák esetén aggodalmakkal, megfelelési vagy elhagyási félelmekkel telítődhet. Az elköteleződés komoly kérdéssé válik, hisz mindkét személy „Én-es” a kapcsolatban, ugyanakkor társra, szövetségesre, megértő félre talált. Egyik Én-ben megjelenhet a másik Én-ben vagy az a miatti „Én-vesztés” félelme. Ép ezért talán a legfáradságosabb együttműködési forma, hiszen az Én feladata, a lavírozás, adás-kapás egyensúlyának fenntartása, amely kihívás egy ilyen hosszú távú együttműködésnek. Ha ez azonban megoldott – a szimbiózis után megtörtént a differenciálódás, gyakorlás, és megélt az újraközeledés – akkor a legszebb, működését tekintve a legharmonikusabb konstellációvá is válhat. Itt a legközvetlenebb az érintkezés, az emberi megoszthatóság, persze ha a nem felfújt ego-k találkoznak, mert abból csak dominanciaverseny lesz. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a megértésben és önmaguk vállalásában ez a leginkább a tapasztalatok kapcsolata, a megoszthatóságé és az összehangolt működésé. Szép tükrözések, építkezések lehetnek a kapcsolatukban, a felek egymást formálják, lassú folyamatban érlelik meg egymást az együttélésre.

Nyilvánvaló, hogy különböző kombinációkban is lehetséges találkozni, így például igen gyakori, mikor egy felettesén-dominanciájú személy egy nagyon is ösztönös valakibe fut bele, és kezdenek kapcsolatot. Ez a találkozás gyakran a számonkérés és a menekülő támadás, valamint egymás értetlen felőrlésének színterévé válik. A szerepek gyakran a büntető szülő és a sérült gyermek jelmezébe merevednek. De jól szervezett egyéneknél akár jót is tud tenni, mert a keményen szabályozott embert kicsit lazítja, az alulszabályozott párt pedig mederbe terelheti a másik előrelátása és gondoskodása. Ugyanígy lehetséges Én-dominanciájú személyek ösztönösen működő vagy erős felettes énnel meghatározott személyek jól funkcionáló kapcsolata. Mindez azonban minden esetben az önreflexió, egymás iránti fogékonyság, és a szenvedély, intimitás, elköteleződés hármasának, a pár mindkét részét és kölcsönös egészüket kielégítő együttműködésén múlik sok más, szabályokba nem foglalható tényező mellett.