Fóbia, szociális fóbia, agorafóbia, pánik. Hogyan kezeld és hogyan ne! (1.)

Egyre több olyan esettel találkozom, hogy a páciens konkrét problémával érkezik, amit már korábban próbált rendbe tenni szakember támogatásával, és kapott egy címkét megelőző terápiás folyamatban azáltal, hogy a elhamarkodottan diagnosztizálták. A diagnózist elfogadta, de végül nem történt meg a probléma kialakulásának megértése, és a probléma forrásának gyöki kezelése, helyette inkább csak a tünetek felszínen való ápolgatásával kapott átmeneti támogatást, - ami egyáltalán nem alábecsülendő, sőt sokszor ’életmentő’ -.

A kezdeti támogatás hatása azonban sajnos megkopik, ha a folyamat a felszínen elakad, sőt sokszor a kliens abbahagyja a terápiás folyamatot, mert annyira hatékonynak érzi a kezdő löketet a tünetek enyhítése terén, hogy nem érzi szükségét a további támogatásnak. Ezt követően azonban gyakran megtörténik a visszaesés, és a páciens újabb támogatást keres immáron kifejezetten a kapott diagnózisára, sőt talán még utána keres az interneten is, hogy mi lehet a legjobb módszer az ő tüneteire, és konkrét módszerre keres rá, hogy minél célzottabban folytassa az utat. A kóddal jelölt pszichiátriai diagnózis végül is bizonyos tünetek együttes előfordulását jelöli csupán, és vannak helyzetek, amikor nagyon fontos, hogy a páciens pontos diagnózist kapjon önmagáról, sőt egyfajta megnyugvást jelent számára. Hiszen ahogyan megérti, hogy ilyen tünet-együttes létezik, sőt neve is van, és mások is szenvednek ilyentől, megérti, hogy nem csoda, hogy neki is szenvedésnyomást okoz, és ez kezdetben megnyugtató. Mégis sokkal fontosabb a dignózisnál, hogy megértse önmagát, hogyan alakultak ki pl. szorongásos tünetei, mintsem, hogy egy konkrét címkét kapjon rá. Sőt az olyan címkék, mint pl. szociális fóbia, pánikzavar, agórafóbia gyakran még nehezíti, illetve gátolja is az elérni kívánt változást. A kliens ugyanis ilyenkor gyakran csak még jobban beazonosul ezzel a címkével, és óhatatlanul a tünetekre fókuszál. Közben tünetileg elkezdik kezelgetni a pánikot, - pl. relaxációs technikával a nehéz-légzést, vagy akár a házirovos nyugtató szerekkel a szorongás oldását -  és ettől várják a gyógyulást, ami eleinte valós segítségnek bizonyulhat, de legtöbbször a mögötte rejlő lehetséges valódi lelki ok kezeletlenül marad, és nem hozza a tényleges hosszú-távú javulást. Sőt mindeközben másodlagos betegségelőnyt is kialakíthat a diagnózis. Nem ritka ugyanis, hogy a diagnózist kapott kliens a címke mögé bújik öntudatlanul, pl. amikor egy dependens személyiség az ’agorafóbiája’ miatt extra segítséget kap, és a megértő környezet úgy reagál, hogy védelmező szándékkal megóvja a szorongáskeltő helyzetektől, és elintézik helyette a számára kellemetlen ügyeket, vagy mindenhová elkísérik. Mindez sajnos inkább fenntartja és erősíti a kialakult tüneteket, a mögöttes dependenciát, és nem segíti meg a pozitív változást, személyiségfejlődést, én-erősítést, hanem benne ragad egy tudattalan játszmában annak minden szereplője, és elakad a valódi gyógyulás.

Ezek a tapasztalatok is azt a régóta elfogadott terápiás nézetet támasztják alá, hogy szükség esetén fontos a pszichodinamikus szemléletben végzett, eltérő technikák személyre szabott alkalmazása. Az NLP technika egy a sok közül, amely például rendkívül hathatósan és kifejezetten gyorsan tud segíteni többek között fóbiás szorongások kezelésében, vagy rossz szokások elhagyásában, de nem mindegy, hogy előtte, mennyire dolgozódott meg a probléma hátterében megbújó konfliktus, trauma vagy egyéb fontos pszichoszociális faktor. Az NLP valóban gyakran önmagában is elegendő és gyorsan ható technika, de mégsem csodaszer. Leggyakrabban akkor tud igazán hatékony segítséget nyújtani, ha be van ágyazva egy jól konceptualizált terápiás folyamatba, van gyöki feltárás, kellően illeszkedik az esethez és a páciens személyiségéhez egyaránt, és szükség esetén kiegészül egyéb módszerrel. Mindez szinte minden technikáról elmondható. Fontos tehát, hogy a fóbia, pánik, szociális fóbia, agorafóbia, generalizált szorongás, vagy bármely egyéb pszichikai tüneteket leíró diagnózis ne bélyeget égessen csupán a páciensre, amitől csak még jobban fókuszál a tüneteire, hanem a benne rejlő erőforrásaira támaszkodva szembenézzen a valódi nehézségekkel és elinduljon a pozitív változás felé. Nagyon eltérőek a tapasztalatok azt illetően, hogy a diagnózis címke segíti, vagy inkább nehezíti a fejlődést, hozzáértően és finoman kezelendő annak ellenére, hogy a változásra vágyó páciens legtöbbször nagyon is várja, sőt sokszor elvárja. Összességében elmondható, hogy önmagában a tünetorientált kezelés többnyire nem elegendő, sőt gyakran tévútra is megy a segítés. A cikk következő részében olvasható történet jól szemlélteti ezeket a szempontokat, és bemutatja, hogy ha valaki hasonló szorongásos tüneteket észlel önmagán, mit tegyen, vagy mit ne tegyen, hogy ne menjen tévútra a kezelés.

Kozma Nikolett, klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus