Az intimitástól való félelem csapdái. Miért félünk az intimitástól miközben annyira vágyunk rá?

Számtalanszor elhatározzuk azt, hogy a mi párkapcsolatunk más lesz, mint a szüleink kapcsolata vagy, hogy másképpen fogjuk leélni az életünket, mint a szüleink. Aztán valahogy mégis ugyanabban a kapcsolati csapdában találjuk magunkat, mint gyermekkorunkban. Például hasonló partnert választunk, mint amilyen az édesapánk volt, pedig elhatároztuk, hogy olyat biztosan nem. De miért? Miért van az, hogy a tudatos döntésünk ellenére mégis becsúsznak hasonló helyzetek az életünkben? És miért maradunk mégis ilyen helyzetekben?

A szomorú igazság az, hogy ezek a helyzetek adják meg számunkra a megszokott biztonságérzetet. Az új, pozitív élményekhez nem vagyunk hozzászokva, ugyanis azok ismeretlenek számunkra.

Egy jó párkapcsolat gyógyító hatással lehet a kötődési sérüléseinkre, de csak akkor, ha képesek vagyunk felülemelkedni a negatív gyerekkori élményeinken. Sajnos a kötődési sérüléseket elszenvedett egyének ritkán maradnak meg a mély intimitást igénylő kapcsolatokban, mert félnek a közelségtől. Számukra a közelség az érzelmi sérülésekkel jár együtt, ezért veszélyes érzés. Ráadásul annyira megtanulták azt, hogy csak önmagukra támaszkodhatnak, hogy az intimitás nyugtalanságot kelt bennük. Rettegnek attól, hogy sebezhetővé fognak válni és ezzel együtt elveszíthetik a függetlenségüket is, ami számukra egy fajta belső megsemmisülés érzéssel egyenlő.

Ugyanakkor belül nagyon vágynak az intimitásra és azt hangsúlyozzák, hogy azt szeretnék, hogy valaki teljes mértékben fogadja el őket. Viszont a feltétel nélküli szeretetet nem tudják befogadni. Hatalmas belső falakat állítanak fel, amikkel abban az illúzióban kergetik magukat, hogy ezek megvédik őket az esetleges sérülésektől. Csakhogy miközben kizárjak a negatív élményeket, ezzel együtt a pozitívum élmények lehetőségét se engedik be az életükben. Úgy újra ismétlődik az a fájdalmas magány érzés, amit a gyerekkorukban annyiszor megtapasztaltak, amikor az érzelmileg elérhetetlen szülőhöz fordultak szeretetért.

Ezt a belső fájó magány- és ürességérzést az ilyen személyek azzal szokták enyhíteni, hogy le- vagy felértékelik kapcsolataik jelentőségét. Tudatosan azzal védekeznek, hogy nincs szükségük közeli kapcsolatokra vagy pont ellenkezőleg nagyon ragaszkodnak a nem megfelelő kapcsolatokhoz. Annyira megszokták azt, hogy könyörögni kell egy csepp szeretetért, hogy szinte betegesen ragaszkodnak azokhoz az emberekhez, akik egyértelműen képtelenek kötődni. Ők azok, akik újra és újra hitelesen visszatükrözik számukra azt, amit gyerekkorukban, az érzelmileg elérhetetlen szülők olyan jól elhitetik velük: hogy nem érdemlik meg a szeretetet. Ennek a hátterében él az a tudattalan vágy is, hogy ha az érzelmileg elérhetetlen személy szeretetét elnyerik, ezzel együtt a fájó gyerekkori élményeiket is helyrehozhatják. De általában nagyon ritkán van pozitív vége az ilyen jellegű kapcsolatoknak. A tapasztalat az mutatja, hogy hosszú távon ezek a személyek beleragadnak ilyen típusú viszonyokban és úgy születhetnek a se veled se nélküled jellegű kapcsolatok. Ez viszont csak tovább mélyíti a korai fájdalmas kötődési sérüléseiket.

A jó hír az, hogy kapcsoltakban sérülünk, de ugyanakkor kapcsolatokban gyógyulunk. Ma már a pszichológia számtalan megoldási lehetőségeket kínál a kötődési sérülések gyógyítására. Ha úgy érzed, hogy elakadtál ezen az úton, ne félj kérni segítséget. Ez a legjobb, amit megtehetsz magadért, a kapcsolataidért, meg a következő generációért is. Mivel a kötődési minták generációról generációra átadódnak, ha hajlandó vagy meggyógyítani a saját kötődési sérüléseidet ezzel nem csak magadnak, hanem a gyerekeidnek is adsz lehetőséget egy jobb párkapcsolatra. A jó párkapcsolat pedig nem csak a lelki, testi egészségünket befolyásolja, hanem egyben az első kapcsolati minta a gyerek életében, amely ahogy láttuk nagymértékben befolyásolja a későbbi párválasztásait.