Türelem,beavatkozás, kikényszerítés a helyes?

A pszichológus válasza

Kedves kérdező!

Kedves Kérdező! A régi időkben nem volt ritka a többgenerációs együttélés, amikor nagyszülők, szülők és az időközben saját családdal rendelkező gyerek egy udvarban, szomszédos házakban vagy egy településen éltek. Ennek megvolt a praktikus hozadéka: a nagyszülők vigyáztak a gyerekekre, amíg a szülők dolgoztak, a gyerekek pedig a nagyszülőktől, nem csak ebédet kaptak, hanem odafigyelést, jelenlétet is. Elérhetőek voltak a gyerekek számára, amikor ezek hazamentek az iskolából, velük tudták megbeszélni az aznapi történéseket, mire a dolgozó szülők hazaértek. Valószínűleg férje családjától sem állt távol ez a minta. Ez akkor tud működni, ha mindenki a saját szerepköre szerint tevékenykedik. Azonban, ahogyan Ön írja, férjének fiatalon, apja halála után át kellett vennie ennek helyét az esztergályosműhelyben és tudat alatt valószínűleg azt az űrt is be kellett töltenie édesanyja számára, amit férje elvesztése okozott. Ilyen helyzetben a gyermek parentifikálódik, felnőtt szerepeket kell betöltenie azért, hogy ne lássa szomorúnak a veszteség miatt az anyját, hogy ennek kedvében járjon, vagy hogy megkönnyítse a dolgát, az életét. Az anya ilyenkor olyan elvárásokat közvetít gyermeke felé, melyek a felnőtt világ szerepkörébe tartoznak: pl. menjen jól a munka a műhelyben, ami kellhet a család megélhetéséhez, legyen a fia társ a mindennapokban, amikor megbeszélheti vele saját és a család problémáit. Egy fiatal, az apját gyászoló fiú számára ezek nagy terhet jelentenek, de nincs belátása mérlegelni, ezért azt teszi, amit a szülő elvár tőle. Felnőtt szerepbe kerül az anya mellett, aki vélhetően szereti őt, de összemosódnak a határok a gyermeki és a felnőtt világ között. Ilyen esetben a gyermek az anya igényeit próbálja kielégíteni, a saját igényei jellemzően nem kerülnek felszínre, nem fontos az anya számára, hogy a gyerek mit érez, milyen nehézségei vannak. Nem ír arról, mennyi ideje vannak együtt a párjával, mikor kezdődtek az említett problémák, hogyan mérgesedett el annyira a helyzet, hogy párja kerüli az anyjával való találkozást. Egy parentifikált anya-gyerek viszony esetén feszültség forrása, ha megjelenik a fiú életében egy potenciális pár, hiszen az anya riválist lát benne, a nőben, a fiú pedig lojalitás-konfliktusba kerül. Bár szíve szerint szeretne, nem tud határt húzni az anya felé, hiszen él még benne a közös tapasztalások emléke, amikor megélhette, hogy támasza anyjának. De vágyik az önálló életre, a saját megérdemelt párkapcsolatra és bűntudatot érez az anyja felé, nem tud tiszta szívvel elköteleződni az új kapcsolatban. A párjának meg kell tanulnia határt húzni az anyja felé, megerősíteni őt abban, hogy lehetőségei szerint a továbbiakban is számíthat támogatására, azonban neki önálló élete, kapcsolata van, ahová neki nincs bejárása. Indulatok nélkül, tényként és határozottan kell ezt képviselnie anyja felé mindaddig, amíg ezen szándéka értő meghallgatásra talál. Ön ebben tudja a párját támogatni, azzal, hogy lehetőséget ad párjának, hogy beszéljen Önnel érzéseiről, ezáltal segíti őt abban, hogy korábbi fájdalmas emlékeit el tudja engedni. Talán nehéz lépésnek élheti meg ezt a párja, azonban, ha megteszi, nem csak Önöknek sikerül megerősíteni a kapcsolatukat, hanem anyja felé is le tudja tenni a terhet, amit cipel, és egyenrangú társkapcsolatot tud vele kialakítani. Kívánom, hogy mihamarabb sikerüljön! Üdvözlettel, Mezei Noémi, családterapeuta