honnan kezdjem?

A kérdés

segítséget szeretnék kérni, mert 30 éve ugyanazok a problémáim halmozódnak, hol jobb, hol rosszabb. most már nagyon rosszul érint és nem tudom, hol és mivel kezdjem a megoldást. azért írok, mert egyrészt nincs senki, akivel beszélhetnék, másrészt ha lenne is, nem tudom magamat se kifejezni, se beszélni a problémákról. ez a kifejezési nehézség az életem minden területét megbélyegzi, főleg a munkámat, ami nagyon megvisel. most már testi tüneteim is vannak, nagyon sokat fáj a fejem, ami nem volt rám jellemző. 30 éves lettem, úgy terveztem, hogy eddig az időig saját lakásban fogom élni az önálló életemet. ehhez képest még mindig ott élek, ahol "felnőttem" (?). anyukámnak alkalmanként besegítek a rezsibe, mosószert veszek, a napi étkezéseimet magamnak fizetem és intézem, hétvégén ha otthon vagyok, anyukám főz. nincs anyagi lehetőségem, hogy saját lakást vegyek, a családom segítségére nem számíthatok. az albérletet mindig is felesleges pénzkidobásnak gondoltam, mert inkább a saját lakásom törlesztőjét fizetném. havonta rakok félre pénzt, de egyszerűen nem haladok, sajnos későn kezdtem bele a lakástakarékba is. vajon felnőtt vagyok-e így, van-e értelme ennek az életnek? képes vagyok-e önálló életre? nem bírom még 3 évig ezt az életet élni, és nem tudom, hogy tehetném ezt a terhet elviselhetőbbé. talán ez a legelső dolog, ami amíg nem oldódik meg, addig nem tudok továbblépni az életem többi területén. a társas kapcsolataim sem működnek rendesen, pedig azt hittem, hogy kibírom így. mindig is zárkózott és magamnakvaló, csöndes életet éltem, kevés barátom volt. társaságba, közösségbe, munkahelyre, ha jól belegondolok, sehova nem sikerült rendesen beilleszkedni. mostanra már pesszimista, morgós medve is lettem, igazából senki nem maradt, akivel közös programokat, beszélgetéseket csinálhatnánk. mozogni, tornázni most is járok, meg órákat egyedül szoktam sétálni a városban, eljárkálok szolizni, kozmetikushoz, vásárolni, sokat internetezek. csupa magányos program. akik voltak, már családot alapítottak, mások a gondjaik. nekik nincs idejük rám a gyerekek mellett. nekem meg nincs is kedvem hozzájuk, mert nem tudom a párokat/családokat bámulni, elfogytak a közös témák. akik meg vannak, azoknak rendes életük van, amire irigy vagyok, hogy nekik miért sikerül, nekem meg miért nem, ezért nem keresem őket. bennem van a hiba, az emberekhez való hozzáállásomat és a kommunikációmat kell megváltoztatni, csak hogy és van-e értelme, ha 30 évet így életem már? ezt tetőzi, hogy soha az elmúlt 30 évemben semmilyen párkapcsolatig nem jutottam el. 9 éves koromban elváltak a szüleim, anyukám nagy rombolást végzett a férfiakhoz és a szexualitáshoz való hozzáállás/tabu terén, az apukám ettől a rombolástól függetlenül sem tekinthető példaképként, mint férfi. nem foglalkoztam ezzel, csak vártam, h az én életem majd máshogy alakul, de nem alakult sehogy. abba is belegondoltam, hogy vannak olyan nők, akik valamiért nem mennek férjhez és alapítanak családot. azt gondoltam, hogy akkor majd én is ilyen leszek. de mind lelkileg, mind fizikailag hiányzik egy pár. valahogy a kisugárzásom és a magam köré emelt falak sem segítenek, főleg, hogy az érzelmek kifejezése, kommunikálása nem az erősségem. elég merev és rugalmatlan vagyok (ezt munkahleyi visszajelzésekből tudom), humorérzékem is csökkentett. a visszajelzések alapján állítólag félelmetes a tekintetem. valószínű rossz a metakommunikációm is. külsőleg egyébként azért nem vagyok csúnya, átlagos a testalkatom, szeretek szépen és nőiesen felöltözni, szeretem a ruhákat válogatni. az egyetlen dolog, amim van, az a tanulás és a munkám. elvégeztem az egyetemet. mindigis jó tanuló voltam, de soha nem kiváló, hanem átlagos, unalmas. most is járok egy kétéves szakirányú továbbképzésre, az első éven sikeresen túl vagyok. végre azon a munkahelyen vagyok, amit mindig is szerettem volna. de itt is gondjaim vannak kb 2 hónapja, mert megrekedtem egy szinten. 3 éve vagyok itt, társadalmilag is elismert, komoly állásom van. korábban nagyon élveztem, csináltam, pörögtem. terveim voltak. csak elmúlt a lelkesedésem, már nem kapok rendes és elég munkát, napokat unatkozok. nincs kedvem beszélgetni senkivel. lehet ezt érzik rajtam. a főnökömmel nem tudom megbeszélni se a problémáimat, se az adott ügyeket. (egyébként korábban két munkahelyem volt, a vége mindnek az lett, hogy felmondtam, soha nem beszéltem a főnökeimmel. a mostani munkámat nagyon szeretem, nem akarom, h ugyanez legyen a vége). az önbizalmam és az önbecsülésem eltűnt, mert azzal döngölöm magamat, hogy alkalmatlan vagyok, ezért nem bíznak rám semmit. nem tudok beszélgetni, mert itt sincs közös témánk, mert én nem utazok, nem vezetek háztartást, nincs párom, lakásom, ahogy ezt hasonló életkorban, felnőttek között szokták. talán ha lenne önálló magánéletem, akkor tudnám ezt megoldani, könnyebben venni és továbblépni a karrieremben. annyira nem működik semmi, és olyan régóta tart ez az állapot, hogy reménytelennek tűnik a megoldás. hol, mivel kezdjem, hova menjek? köszönöm, ha végigolvasott, Rita