Gyermeki ragaszkodás - folyt.

A kérdés

Kedves Szabó Mária Myrtill! (Igazán kár, hogy a megnyitott kérdések alatt nem lehet már válaszolni, de úgy érzem, ezeket még le kell írnom, mert feltett néhány kérdést.) Köszönöm kimerítő válaszát, igen hasznos ez a számomra. "Kishúgomról" beszéltem, mert van egy nagyobb húgom is, aki már elköltözött, ez magyarázza a szóhasználatot. Valóban sok esetben rendkívül gyerekesen viselkedik még, kortársaihoz képest is, de én őt mindig igyekeztem nem gyerekként vagy felnőttként, hanem egyszerűen önmagaként kezelni. Ami az együtt alvást illeti, mi rábíztuk, hogy melyik ágyban, ki mellett szeretne aludni. Akkor én aludtam a legszélesebb ágyban, ami azonban a gerincbántalommal küszködő édesanyámnak a rossz rugói miatt nem volt opció, tehát voltaképp öcsém és köztem választhatott. Tényleg szokatlan, de amúgy is próbáltam elkerülni, hogy fölösleges szégyenlősség alakuljon ki, és úgyis ruhában alszunk. Ami engem illet - nem gondoltam, hogy ezt fontos lehet megemlíteni -, én magam sem vagyok mindennapi eset, noha ez nem befolyásol ilyen szinten a tetteimben. Eleddig sosem volt még párkapcsolatom, se hosszú, se rövid, se egyórás, és nem is tervezek semmi effélét, nem szoktam szándékosan udvarolni vagy célirányosan párkapcsolatot keresni, a felmerülő lehetőségeket pedig egyéni megfontolásból finoman elhárítottam annak idején. Mindez bár különösnek hathat, ám a helyzet mindössze annyi, hogy nem érzek késztetést rá és a kissé elszigetelt életmódom sem ad sok lehetőséget. Így a barátnővel való érvelés vagy demonstráció fel sem merülhet, ráadásul mindez csak fokozza a félreérthetőséget. Nem szeretném, hogy mindezek miatt gyanú vetüljön rám, pontosabban hogy esetleg a magam elfojtásai is közrejátszhatnak a helyzet bonyolultságában - sosem éreztem, hogy bármit is el kellene fojtanom. Az említett beszélgetést teljesen fesztelenül és őszintén folytattam le húgommal, habár nem tartott sokáig. A válasza az volt, hogy mit érdekel engem, hogy mások - tehát például és leginkább a többi családtag, testvérek - mit gondolnak. (Megjegyezném, hogy öcséim mindketten cukkoltak már emiatt, amit tapintatlannak éreztem, és bizonyosan nem esett jól kishúgomnak sem.) Érzem, hogy valahol igaza van, hiszen ez tényleg egy közepesen mérvadó kifogás, de én végtére is leginkább az ő kis lelkéért aggódom. Épp amiért én sem láthatok a fejébe, nem tudhatom, hogy ez a ragaszkodás és a kényeztetéstől (pontosabban kifejezetten az én érintésemtől) való függés nem vezetne-e nála valami pszichés zavarhoz hosszú távon. (Arra nincs ötletem, hogy ezt a fő indokot kommunikáljam-e felé, és ha igen, akkor mi módon. Megsérteni és hülyének nézni sem akarom.) Talán állhat a dolog mögött némi apakomplexus is, hiszen mint írtam, sosem volt igazán apja, de ellentmondást teremt, hogy én pedig nem viselkedem, nem is viselkedhettem látványosan akként. Viszont azt sem szeretném, hogy a több évig tartó "megvonás", míg esetleg barátja nem lesz, még zárkózottabbá tegye az idegenek előtt eleve kissé magába forduló lánykát, vagy hogy nehezteljen rám. Hiszen most eléggé úgy tűnik, hogy neheztel, gyerekes dac süt a szeméből, ami számomra különösen súlyos teher. A majdani szerelme bizonyosan feloldhatná ezt a patthelyzetet, de amennyire a családunkat és őt magát ismerem, ennek tizenkilenc-húsz éves koránál előbb roppantul kicsi az esélye, addig pedig még sok idő hátravan. Tehát most végtére is fokozatosan, hónapok alatt megszüntettem ezt a rendszeres kényeztetést, de valamivel mégis át kellene hidalnom az időt. Mindenesetre most kivárok, és meglátom, hogy hogyan alakul a hozzáállása, talán csitul majd a dac, és végül "lejön a szerről". Mindenesetre még egyszer köszönöm a választ, és ígérem, hogy ha eztán újabb kérdésem volna, akkor élőben fordulok szakemberhez. Üdvözlettel: Péter