A kérdés
Üdv! 22 éves vagyok, egy hónap múlva befejezem az egyetemet, és megkaptam életem első állását is. Albérletben élek, igaz a szüleim még besegítenek a költségekbe. Mégis úgy érzem, hogy nem állok készen a felnőtt létre. Amióta az eszemet tudom, az iskola adott keretet az életemnek, ez volt az én biztos pontom. Mindig a legjobbak közé tartoztam, viszont az igazi nagybetűs élet már más kérdés. Egyszerűen rettegek a felnőtté válástól, a munkától, hogyan fogom megállni a helyem, mi lesz velem, ha kikerülök az egyetemről. A közösségi oldalakon látom, hogy a régi osztálytársaim már sorra házasodnak, családot alapítanak, menő állásuk van, én pedig úgy érzem le vagyok maradva. Még sosem volt párkapcsolatom, az első munkámat is csak nemrég kaptam meg. Úgy érzem mindenki túl sokat vár el tőlem. Általánostól kezdve jó tanuló voltam, minden elsőre sikerült, ami a tanulást és vizsgákat illeti, és most nagyon félek tőle, hogy a való életben viszont el fogok bukni. Mit tehetnék?A pszichológus válasza
Kedves kérdező!
Kedves Kérdező! Először is gratulálni szeretnék az elnyert állásodhoz! Másodsorban pedig szeretnélek megnyugtatni, hogy amit érzel, az érthető egy életciklus váltás közepén. Az egyik legismertebb pszichoszociális fejlődéselmélet a német származású, amerikai Erik H. Erikson nevéhez köthető, aki szerint személyiségünk fejlődése egész életünkön át tart. Ez szakaszokra osztható és minden egyes szakasznak megvan a maga szerepe és feladata. A fejlődési fázisok meglépése valamilyen krízisen keresztül történik meg. Ezeknek kimenete megoldott, vagy megoldatlan lesz. A jó megoldások növelik az énerőt, és az én integritásához vezetnek, míg a rossz megoldások esetén megnövekszik a nehézségek ismétlődésének az esélye, azaz a probléma nem tűnik el, hanem más fórumon, más helyzetekben jelenik meg. A kamaszkorban tehát a serdülő fő feladata az identitásának a kialakítása, elindulni valamiféle életpályán és nem utolsó sorban leválni a szüleiről. Ezáltal tud az egyén a fiatal felnőttkorba lépve intim kapcsolatokat kialakítani, azaz képes a „mi” érzésre anélkül, hogy a saját identitását feladná. Jelenleg ennek a két szakasznak a határán állsz. Ezt krízist normatívnak is mondjuk, mivel ez egy bejósolható krízis, amely az életkor előrehaladtával - nagyjából a húszas évek elején - várhatóan megjelenik. Az egyik életszakaszból a másikba való lépés még normatív krízis esetén sem mindig zökkenőmentes, és bizony fokozott érzékenységgel és szorongásokkal járó érzelmi állapotot is jelenthet. Ambivalens érzésekkel kell megbirkózni, mivel a fiatal vágyik is az önállóságra (albérlet), miközben még úgy érzi, hogy még szüksége van a szülőkre (anyagi támogatás). Megkönnyebbülést hozhat, ha találsz valakit, akivel őszintén tudsz beszélgetni a téged nyomasztó kérdésekről, az általad soknak érzett elvárásokról. A naplóírás is segíthet „kihangosítani” és rendezni az ezzel kapcsolatos gondolataidat. Amennyiben pedig úgy döntesz, hogy szakemberhez fordulsz, ő tud segíteni az erőforrásaid megtalálásában és saját magad ítéletmentes elfogadásában, akár egyéni vagy csoportos önismereti foglalkozás keretében. Ez pedig gördülékenyebbé teheti az új életed kialakítását, struktúrálását és a helyed megtalálását. Sok sikert kívánok mindehhez! Üdvözlettel, Poór DóraKiemelt szakemberek a témában
-
Szalkai Réka
Pszichológus
-
-
-
-
-
-
-
Dengyel Kinga
Klinikai szakpszichológus, Környezetvédelmi szakpszichológus
-
-
Kiss-Tóth Petra
Pszichológus, Szervezet és vezetőfejlesztő és munkapszichológia szakpszichológus
Budapest és Pomáz
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
