Borderline

A kérdés

Tisztelt Hölgyem/Uram! 21 éves lány vagyok, és egy hónapja lett vége a párkapcsolatomnak, ami már majdnem 3 éve tart kisebb-nagyobb megszakításokkal. Nagyon viharos volt a kapcsolatunk mindig, egyszer én szakítottam a barátommal, mert úgy éreztem, nem szeret eléggé vagy nem mutatja ki. Azután ő szakított velem szinte félévente, általában azzal az okkal, hogy túl sokat veszekedünk, burokban akarom tartani, túlságosan ráakaszkodtam, mindig vele akartam lenni. A szakítások után mindig visszatalált hozzám, hiányozni kezdtem neki és mindig kibékültünk, illetve én sem hagytam, hogy vége legyen, gyakran könyörögtem neki, hogy béküljünk ki. Volt, hogy felajánlottam neki, hogy járjunk össze csak szexelni, amivel persze azt akartam elérni, hogy ismét összejöjjünk, ami sikerült is egyébként. Mindig megbeszéltük, hogy megváltozunk mindketten, mert csak úgy működhet a dolog, de soha nem változtunk, és mindig ugyanoda jutottunk: neki elege lett belőlem és szakított velem. Idén januárban is szakított, amire nagyon rosszul reagáltam. Az éjszaka közepén elindultam hozzá gyalog (az én városom melletti faluban lakik, ami kb 1 óra gyalog), mert nagyon kiakadtam és beszélni akartam vele. Az egyik barátnőm telefonált apámnak, hogy menjen értem, mert úton vagyok a volt barátomhoz, aztán végül rendőrökkel kerestettek meg (a barátom is ott volt, és apám is), és bevittek az ügyeletre, ahol nyugtató injekciót kaptam. Azután 2 hónapig hívogattam és könyörögtem neki, hogy találkozzunk. Végül márciusban megenyhült, kezdtünk megint közel kerülni egymáshoz. Aztán júniusban meghalt az édesanyám, és ő erre azt mondta, hogy nem bír velem lenni, mert nem bírja elviselni azt a súlyt, ami azzal jár, hogy engem kell majd vigasztalnia. Végül azért tartottuk a kapcsolatot és nyár végén megint összejöttünk, de most egy hónapja megint szakított velem. Azóta nagyon rosszul vagyok. Egyik este kimentem hozzájuk és üvöltöztem vele meg rugdosni kezdtem, azzal fenyegettem, hogy öngyilkos leszek. Akkor megint hívta apámat, aki elvitetett a pszichiátriára, de nem kellett bennmaradnom, mert azt mondtam a főorvosnak, hogy nem gondoltam komolyan az öngyilkosságot. Aztán egyik hétvégén féltékenységi rohamot kaptam, telefonon megfenyegettem a volt barátomat, hogy ha elmegy bulizni, és összejön valakivel, akkor megölöm mindkettőjüket. Ő azt fontolgatta, hogy feljelent emiatt, de végül nem tette, viszont megváltoztatta a telefonszámát, amit azóta se tudok. Aztán volt egy éjjel amikor kimentem hozzá, elkezdtem verni az ablakát, mert attól féltem, hogy összejön valakivel, szóval ismét azért akadtam ki, mert féltékeny voltam. Ekkor az apja rámhívta a rendőröket, ők vittek haza. Azóta is mindent elkövetek, hogy valahogy kapcsolatba tudjak lépni vele. Elviselhetetlen érzés nekem nélküle lenni. Ha belegondolok, hogy többet nem leszünk együtt, akkor elkezdek pánikolni és rosszul leszek. Nem tudom elképzelni, hogy nélküle tudjak élni, bármit megtennék, hogy együtt legyünk. Már arra is gondoltam, hogy felgyújtom a házukat, vagy kilyukasztom a kocsija kerekeit, sőt néha megfordul a fejemben, hogy jobb lenne, ha meghalna, mert akkor biztos nem lenne mással. Ha összejönne valakivel, biztos hogy nem bírnám visszafogni magam, és agyonverném a lányt. Nagyon hiányzik és nem tudok nélküle élni, és meg fogok őrülni, ha mással lesz. Nagyon nehezen kontrollálom magam mostanában, amikor kiborulok, akkor teljesen elvesztem a kontrollt, dührohamokat kapok. Legszívesebben bezárnám egy szobába, ahova csak én tudok bemenni, és mindig ketten lennénk. Ő azt mondja, hogy elmebeteg vagyok és fél tőlem, szerinte borderline vagyok, és pszichiáterhez kéne járnom. Mostanában semmire se tudok koncentrálni, egyetemre járok, de nem bírok azzal se foglalkozni. Nagyon hiányzik az anyukám, és sok más gondom is van. Elváltak a szüleim, mikor 14 éves voltam és anyunak született egy kislánya, aki most 4 éves, és szegény nagyon rosszul viselte, hogy anyu meghalt, ráadásul az apja külföldön dolgozik és a mamája neveli a kislányt, illetve hétvégén egy napot velem van. Mostanában az egyetlen boldogságom az, amikor hétvégente egy-egy buliban elfogyasztok nem kis mennyiségű partydrogot. Érdemes lenne elmennem pszichológushoz vagy majd lenyugszom? Normális, hogy valaki ennyire ragaszkodik a másikhoz, és ennyire kiakad, ha szakít vele? Úgy érzem, hogy minden oké lenne, ha kibékülnénk, mert ő az egyetlen ember, aki meg tud nyugtatni. Mikor vele voltam, nem számított semmilyen probléma, mert ő ott volt nekem, és már attól megnyugodtam, hogy megölelt. Most nagyon egyedül érzem magam, ő volt hozzám a legközelebb, és most látni se akar.. Nincs senki, aki megértené, milyen rosszul vagyok.