Milyen történeteket szövünk saját betegségünkről?

A fenti megfogalmazások azt a célt is szolgálják, hogy a betegség kontrollvesztett állapotában, a megnevezés által valahogyan visszavegyünk, saját uralmunk alá vonjuk az amúgy kontrollálhatatlan helyzetet.

A betegségtapasztalattal együtt járó veszteségek közül a legnehezebb annak az egészséges szelfnek az elvesztése, aki egykor voltam, amely átadja a helyét egy új szelfnek: „a beteg, aki vagyok és leszek”. Lényegi kérdés, hogy a betegség az identitás centrumává vagy egy kezelhető, körülhatárolható elemévé válik. A betegségtapasztalat megtöri az élettörténetet, elidegenít régi önmagamtól és a többi embertől: magányossá tesz. Megrendül a világban való otthonosság-érzésem is, hiszen aminek egykor részese voltam, a világ rendje, nem érvényes többé. Már egy megfázás is rányomja bélyegét a világban való létemre, elhangolja a minőségeket, amelyeket megszoktam: az ételek ízét, a hangulatom. Komolyabb, krónikus betegségek esetén pedig a test a börtönömmé válhat, és a betegség maga lesz a szervezőelv, amely a fájdalmon vagy a képességeim elvesztésén keresztül irányítja életem.

Ahogy a traumával kapcsolatban, úgy a betegség történetével kapcsolatban is az a feladat, hogy az átélő helyet találjon neki saját élettörténetében, amelynek nyomán a történetbe foglalással visszaveszi a kontrollt egy olyan történés felett, amelyre csak korlátozottan bír befolyással. Az ilyen történetek tehát nagyon fontosak, szerepük, hogy az élettörténet megszakítottságát helyreállítsák, egyszersmind magukba foglalják a megszakítottságot is.