KRÓNIKUS BETEGSÉGEK TERHE A LÉLEKRE

Ezen betegségek terhe és azok viselése, elviselés, olykor elszenvedése kihat a páciens és környezete életének számos területére.

A betegség különböző fázisaiban számtalan lelki problémával is találkozik a beteg. Nézzük sorra ezeket a fázisokat, stádiumokat.

1.      Tagadás :
      Amikor a beteg hárítani igyekszik a betegségét, vagy annak súlyosságát. Nem akar tudomást venni róla. „Ez nem lehet igaz”, „ez képtelenség”, „tévesek a laborleleteim”, „tévedett az orvos”.Ez kezdetben azért jó, mert nem tesped bele a beteg a betegségében, és azért rossz, mert nehezíti a további kivizsgálását, kezelését

2.      Szorongás :
      Ez vagy végig kíséri a krónikus betegséget, vagy annak rosszabbodásakor, kiújulásakor jelenik meg intenzívebben. De szorongás léphet fel minden esedékes kontroll vizsgálat előtt (esetleges rosszabbodás lehetőségének fennállása miatt).

3.      Düh :
      Ez az egyik legjellemzőbb tünete a krónikus betegségeknek, különösen a betegség későbbi szakaszában. Ekkor szembesül a beteg azzal, hogy betegsége elhúzódó, esetleg nem is gyógyítható (csak karban tartható). Hogy életmódbeli változásokra lesz szüksége, esetleg komolyan korlátozza a betegsége további életében, munkájában, stb… Indulatos, haragos megnyilvánulások jelennek meg: „Miért éppen velem történt ez”, „Miért nem X-el, vagy Y-al, aki…” „Nem érdemeltem én ezt meg”…. Ezek az indulatok gyorsan tárgyat keresnek maguknak, sokszor az orvosra, nővérre, családtagra, stb…fröccsennek. Sok krónikus, súlyos beteg nyűgössége, „kiállhatatlansága” magyarázható ezzel a tehetetlen dühhel. Ez a düh a környezetnek igen megterhelő, de a betegnek olykor használhat, mert a betegséggel való fontos megküzdésének eszköze lehet. Így energiát tud mozgósítani a betegség legyőzőséhez és a gyógyulásban való aktív részvételhez.

4.      Alkudozás:
        Ez az az időszak, amikor megindul az alku az Istennel: felajánlásokat tesz a beteg, mint pl. azt mondja, ha felgyógyulok ezt és ezt teszem, ezt és ennyit adok…..stb. De folytatódik ez az alku az orvossal is : „Nem leszek hálátlan, ha meggyógyít”. Ilyen s hasonló mondat gyakran hangzik el gyógyíthatatlan, vagy annak vélt betegségek esetén minden orvosi rendelőben. De folytatódik az alku a sorssal is: csak még azt meg azt érhessem meg… amíg a gyerek megnősül, amíg az unokám megszületik, amíg az aranydiplomámat meg nem kapom…stb.. És ezek az „alkuk” nagyon sok erőt tudnak adni, mert ezek a célok valóban meghosszabbítják a beteg életét.

5.      Levertség, depresszió :
       Általában a krónikus betegség későbbi stádiumában jelentkezik a tehetetlenség, levertség,depresszió. Ekkor a páciens tisztában van betegsége legtöbb jellemzőjével és következményeivel. Ekkor kell szembenéznie azzal, hogy milyen terheket ró reá a betegsége, milyen életmód változtatásra kényszerül, milyen korlátozásokat kell elviselnie. A depresszió általában lassítja a további javulást, de van „haszna” is: a páciensnek szüksége van arra, hogy a betegség okozott konkrét és szimbolikus veszteségeit „meggyászolja”, „elsirassa”. Ilyen módon a szomorúság, a levertség, az enyhefokú depresszió nem kóros. Ez esetben teljesen normális jelenség. Kórossá akkor válik, amikor már erőteljes önvád kíséri, ami bűntudattal is jár/hat. „biztosan azért kaptam a sorstól ezt a bajt, mert…”

Igen nehéz ezeket a fázisokat megélni, átélni, feldogozni és elfogadni. De mert az „árvát még az ág is húzza”, a krónikus betegségben szenvedőnek meg kell küzdeni még a a következőkkel is:

A/ Az énkép és az önértékelés zavaraival: A beteg testkép zavara alakulhat ki, negatív irányba tolódik át (ez általában a csonkolások után lép fel, de előfordulhat csonkolások nélkül is ).Igen nehéz megélni az arc deformációival járó betegséget, hiszen ez nem rejthető el, nem takarható el, és sokan az arcból a személyiségre következtetnek, amely ez esetben torzult, és a következtetés téves lesz. Számtalan krónikus betegség velejárója lehet a szexuális aktivitás csökkenés és/vagy megszűnése, amely további önértékelési zavart eredményez.

B/ Teljesítmény zavaraival: A krónikusan beteg ember munkáját nem tudja úgy folytatni, ahogyan betegsége előtt tudta, emiatt is kialakulhat kisebbrendűségi érzése.

C/ Társas interakció nehézségeivel: Ez abból adódik, hogy vagy nem értik meg, vagy ő hiszi azt, hogy nem értik meg, vagy mert igen gyakran sajnálkozva lekezelik, amely elviselése szintén megterhelő a lélekre. Súlyosabb esetekben meg kell tanulni elfogadni esetleg a másokra utaltság kínját, a függősséget is. Vagyis a támasz- és segítségkeresés új formáit kell a betegnek megtanulnia.
Közben pedig tépelődik, rágódik, magára marad! Visszahúzódik!
„Nekem már úgyis mindegy” „Engem nem ért meg senki”, stb.

A krónikus betegségben szenvedő ember jelleme átalakul. Betegségük az érdeklődésük, gondolataik középpontjává válhat, így beszűkülhetnek.
-         Lehet irigykedő, aki a mások jobb vagy egészséges állapotával szemben féltékeny gyűlölettel viseltetik,
-         lehet pesszimista, aki a saját baja miatt a világ pusztulásában hisz.

-         Lehet harcos követelődző, akinek megnő a kényeztetési vágya, még ha nem is szorulna rá annyira, akkor is kiszolgáltatja magát, elvárja hogy mosdassák, etessék.
-         Sajnos sokszor igen önzővé válik az ilyen beteg.

-         Természetesen a krónikus beteg is sokféle lehet. A sok szenvedés, az ágyhoz kötöttség nemcsak gyermeki egocentrizmust válthat ki, hanem (sajnos elég ritkán) eredményezhet lelki fejlődést, szellemi kreativitást is a betegben. Írhat, alkothat, olvashat, feljegyzéseket tehet, a család apró tagjainak szellemi fejlődését segítheti mese felolvasással, mesemondással, a máskért elmondott imáival, stb…

-         Az otthonában tartózkodó beteg helyzete aszerint alakul, hogy mennyire képes önmaga ellátására, panaszai mennyire megterhelők a környezetre, valamint hiányosságai, fogyatékosságai mennyire hatnak a hozzátartozókra, és hogy mennyire megértők vele szemben. Sokszor különös „boszorkánykörnek” lehetünk tanúi, amikor a kölcsönös feszültség, ingerültség, veszekedés pokollá teszi az életet.

-         Egy agyvérzés utáni állapotban lévő beteg ingerlékenysége pl. fokozódik a környezet meg nem értése nyomán, ilyenkor napirenden vannak az összetűzések. Mert az egészséges környezet fel sem tudja mérni, mit él át a szenvedő, bénán fekvő családtagja, aki esetleg beszédzavar miatt sem tudja kellően megértetni magát. De gyakori ennek a helyzetnek a másik oldala is, amikor a hozzátartozók valóban mintegy mártír, végtelen jóságban, ragaszkodásban, türelemben és szeretetben elszenvedik a beteg agresszivitását, szeszélyességét, tirranizmusát.
 
Amint látjuk, a krónikus beteg nemcsak a beteg, hanem a család problémája is!

Igen nagy feszültséggel jár az egész családra. Ehhez kapcsolódnak a megnövekedett feladatok és felelősség, ami akkor még problematikusabb, ha bizonyos családtagok korábban is túlterheltek voltak.

A korábban két főre megosztott terheket most az egyik félnek egyedül kell cipelnie, szembenézve a beteg ápolásának, ellátásának, megértésének minden velejárójával.
Ennek ellenére a felmérések azt bizonyították, hogy csak kevés esetben vezetnek ezek a helyzetek váláshoz.
Mit tegyünk, hogy jót tegyünk a krónikus betegtársunkkal ?
Érdemes mélyebben elgondolkodni betegeink megértésén.
A hozzátartozók is emberek, változatosak, sokfélék,sokféle reakciókkal rendelkeznek.
Bennük is a leggyakoribb érzés az aggodalom, féltés és szeretet, a szorongás és ijedtség.

Őket is sokkolhatja a beteg állapota, annak tudata, a helyzet és következményeinek felmérése. Részükről hatványozottabb energiát kíván pl. a beteg dühe, illetve annak elviselése. Mégis erőt kell gyűjteni, és a düh fázisában el kell tudnunk viselni a beteg ki-kitörő agresszióját, főleg ha tudjuk, hogy ez nem személyünk ellen szól, hanem a beteg állapotával járó kísérő jelenség. Az alkudozás fázisában meg kell érteni a beteg rejtjeles beszédét. Lehet, hogy a világ végéről álmodik – közben saját vége közeledtére utal…
Kéri, csuklójáról vegyék le a karórát… (mert már nincs rá szüksége többé...) .
Legyen fülünk és lelkünk a rejtjeles szavak és utalások meghallására és megértésére.
Az ilyen betegnek nemcsak testi megnyilvánulását, lázát, étvágyát, stb. kell figyelemmel kísérni.

Legalább ennyire fontos (hanem fontosabb) hogy odafigyeljünk lelki megnyilvánulásaira. Hallgassuk meg gondolataikat, érzéseiket empátiával.

Ne feledjük, hogy a most küszködő beteg maga mögött tudja lezajlott éveinek, történéseinek emlékeit, tapasztalatait. A múlt eseményei, betegségre utaló vonatkozásai a jelenben is élnek és hatnak.

Sok-sok empátiára, beleérzésre, türelemre és szeretetre, az ősi szimbólumok nyelvének, dimenzióinak alapos ismeretére van szükség, hogy ne vitatkozzunk a beteggel, de feleslegesen ne is keltsünk benne illúziókat.
A legfontosabb amit tehetünk: legyünk gyorsak a hallásra és késedelmesek a szólásra.
Úgy legyünk a beteg mellett, hogy ezt lelkével, lelkében ő, a beteg is érezze!
Nem az ott-lét, hanem a JELENLÉT a fontos!