Kiútkeresés bántalmazó párkapcsolatainkból

Milyen bántalmazási formákat ismerünk?

A legsúlyosabb bántalmazásformák a fizikai és a szexuális erőszak. Így az, ha valaki a párját megüti, lökdösi, termetével visszaélve rettegésben tartja. Szexuális erőszaknak számít a kapcsolaton belüli erőszakos közösülés! Tehát ha valaki, csak azért, mert kapcsolatban vannak, szexuális interakcióba kényszeríti partnerét, amit ő nem szeretne, megengedhetetlen kapcsolati bántalmazásnak minősül. Ezeknél lényegesen gyakoribb, eleinte tán enyhébb, de hasonlóan káros végletekbe torkollhat a szavakkal folytatott érzelmi és a pszichológiai bántalmazás: a „lelki tönkretétel”, ami ugyanúgy debilizálja, depresszióba kényszeríti a partnert. Ezek a formák sajnos gyakran együtt jelennek meg.

A kapcsolati erőszak kirobbanásának 3 fő útja

Az  intim terror esetén az egész kapcsolatot áthatja a fenyegetettség, és az agresszió különböző aktívabb-passzívabb fegyverei. Ez voltaképpen a kapcsolati bántalmazás prototípusa, amit jóval gyakrabban követnek el férfiak. Ide tartozik, amikor valaki erőszakosan kontroll alatt tartja párját, mindenben ellenőrzi, korlátozza életét. Sokan a függőségi viszony biztosítására anyagi kiszolgáltatottságban tartják bántalmazott. Ehhez gyakran társul a lelki függésben tartás, a megfélemlítés, villámló szemek, hadonászás, szóbeli fenyegetés. A helyzet sokszor az áldozat követéséig, megfigyelés, minden téren történő kihasználásáig fajul. Mivel ezt a bántalmazásformát valóban a nárcisztikus uralkodás motiválja, nem ritka, hogy az elkövető párja szabadságát is korlátozza, sokszor legfeljebb munkába mehet el, vagy a lakást sem hagyhatja el. Nem találkozhat régi ismerőseivel, különösen, ha az illető ellenkező nemű vagy a bántalmazó ellen hangolja az áldozatot. A bántalmazó tehát konstans módon visszaél és a tekintélyével, súlyosabb esetekben feljogosítottnak érzi magát fizikai vagy szexuális visszaélésre. Ráadásul a fennálló helyzetért, és állandó frusztrációja magyarázatául az áldozatot hibáztatja. A bántalmazott bűntudattal reagál, és próbál „jól viselkedni”, egyensúlyt teremteni, elérni, hogy aki agresszív, ne legyen az. Nagyon nagy kár, mert ebben a helyzetben igazán csak saját magát és gyerekeit mentve menekülhet.

Erőszakos védekezésnek nevezhető, mikor a bántalmazott ösztönösen visszavágással, először verbális később maga is fizikai agresszióval válaszol az őt sarokba szorító támadásra.

Figyelem: alaptermészetük szerint nem zsaroló, nem kihasználó pároknál is megjelenhet az ún. szituációs erőszak. Ez a leggyakoribb kapcsolati erőszakforma, amely egyenlő nemi arányban fordul elő. Sok esetben az egyre elmérgesedő veszekedések, egyre idegenebb és idegesebb, minden nappal impulzívabbá váló párkapcsolati helyzet okozta érzelmi feszültségek robbantják ki az agressziót kontrollálatlan viselkedést: megindul a káromkodó ordibálás, elcsattan egy pofon, egy dühből eldobott pohár valaki eltalál.

Bántalmazásra hajlamosító tényezők

Gyakran már egyes alkati tényezők fokozhatják a bántalmazás rizikóját. Ilyen többek közt a magasabb tesztoszteronszint, a robbanékony, irritált temperamentum. Még mindig nem beszélünk róla eleget, milyen katasztrofális hatású alkohol- és szerhasználat a személyes- és kapcsolati valóságra. Mivel az alkohol lazítja a mentális kontrollt, a szerhasználó egyre jobban belemélyedhet az ellenséges gondolati körbe, a negatív érzések fokozódhatnak és sajnos jóval gyorsabban „kapnak viselkedéses utat”, sőt, akár maga provokálhatja a konfliktust, amelyben agresszíven reagál. Bár gyakori hiba összetéveszteni a hétköznapi, rossz érzéseket okozó párkapcsolati konfliktust a bántalmazással, sokkal nagyobb veszteség nem felismerni vagy eltussolni a valódi a bántalmazást - ráadásul a kettő közt széles és elég rövid ösvény vezet.

Ezért fontos hangsúlyozni: a negatív párkapcsolati kommunikáció sajnos a bántalmazás melegágya. „Minél több mindent lehet”, annál továbbmehet a két fél egymás agitálásában. Minél kevésbé vannak meg a kommunikáció íratlan, de betartandó keretei, annál kevésbé van rászorítva a bántalmazó és bántalmazott egyaránt, hogy érzéseiket, helyzetüket, kapcsolati észleléseiket átgondolják, és mentálisan megmunkálva, rendezett verbális formába öntsék. Így durvul a párbeszéd, egy idő után így ellenséges támadás, káromkodás, kiabálás lesz a konfliktus belépő alapja és innen emelkedik a licit. A szavak helyett az üvöltés, vagy az ún. acting out, tehát az érzések viselkedésbe fordítása, cselekvéses lereagálása hamar fizikai erőszakot provokálhat, nem beszélve a szavakról, amik évek után is visszacsengenek. A negatív kommunikáció tehát pszichológiai bántalmazás eszköze, amely mindkét felet destruálja, a bántalmazó számára pedig egy olyan forrongó közeget biztosít, amelyben egyébként is erőszakos viselkedését könnyen robbanásig viheti. Az, ha a kapcsolatban magas a bizonytalanság, a partnerek elégedetlenek, sok a párkapcsolati szorongás, a férfi durván követelődzik, a nő pedig visszahúzódik, szintén fokozzák a kapcsolati agresszivitást.

Itt muszáj megemlíteni a bántalmazók önmagukkal folytatott párbeszédeit, egyre indulatosabb belső monológjait is. Bár a párok igen gyakran kölcsönösen irritálják és provokálják egymást, az erőszakosabb fél gyakran saját magát idegesíti fel, amit megalapozhatnak féltékenysége, kimerültsége, teljesíthetetlen követelései. Ilyenkor egész nap gyűjtheti a magában a dühöt és csalódottságot. Visszatérő mániás gondolatai körével, a saját magával folytatott indulatos bosszúbeszéddel fokozhatja a benne élő, párjával szembeni haragot. Erre egy mentális válasz lehet, hogy erőszakos dolgokról, a partnerén állt fizikai bosszún fantáziál, és mire hazaér, robban a baj. Így a látszólag leállíthatatlan gondolatkör, belső párbeszéd révén sokan könnyen agresszióig sodródhatnak. A belső kép, ahogyan a bántalmazó és bántalmazott párját látja tehát kulcskérdés a párkapcsolati bántalmazásban.

A bántalmazó rendszer

A csaláson belüli erőszak, az egymással való durva bánásmód verbális és viselkedéses mintái mintha felszívódnának a családtagok működési mechanizmusaiban, generációról-generációra adódnak át.  Emiatt az eredeti családban tapasztalt agresszió a jelenlegi kapcsolati bántalmazás legbiztosabb előrejelzője. Az bántalmazó fél sokszor maga is megvert, elutasított, érzelmileg és fizikailag bántalmazott gyerek volt. Erre a megalázott és szorongatott, erőszaktól való félelemben töltött gyermekkori pozícióra gyakori válasz az „agresszorral való azonosulás”, tehát az erőszak és alázás elől úgy tér ki, hogy mikor a fizikai ereje meglesz hozzá, ő válik a domináló, vádaskodó, agresszív féllé. Gyakori, hogy a bántalmazottsága és temperamentuma miatt egyébként is túlfeszült és robbanékony lelki alkatú személy, igen nehezen értelmezi a társas szituációkat, az eredeti környezetében tapasztaltak nyomán a hiányzó információkat ellenséges szándék feltételezésével tölti fel. Ezért képzeletében helyesen, vélt pozícióvesztését megelőzve, voltaképpen iszonyú tévúton túl gyorsan agresszióval reagál. Sajnos ezt a mintát a saját viselkedés irreális racionalizálása is bebástyázhatja, például „engem is vert apám, rendes ember is lettem”.

Érdekes viszont, hogy míg a gyermekkori bántalmazás a férfiakban a dominancia, uralkodás és mindenkin felül hatalom vágyát növeli, nőkben inkább az alárendelődést, színtelen, szolgáló, saját sérelmeiért is bocsánatot kérő viselkedést fokozhatja. Ez egy lehetséges magyarázata annak, hogy miért van: a szexuálisan bántalmazott nők gyakrabban kerülnek felnőttként is bántalmazó kapcsolatba. Szintén ismert, hogy egy bennünk lévő mintának nem a minősége, hanem az intenzitása határozza meg, hogy milyen valószínűséggel térünk vissza hozzá. Minél erősebb tehát valakiben egy trauma, például a fizikai vagy szexuális erőszak élettörténeti katasztrófája, annál nagyobb valószínűségű, hogy az, vagy egy ahhoz hasonló minta a személyes és kapcsolati tudattalan műtermékeként sajnos újratermelődik. Fontos kimondani, felmérések szerint a nők 9%-át éri életük során valamilyen formában szexuális erőszak, például nem kívánt érintés, erőszakos játék, vagy akár közösülésre kényszerítés. Nőként és férfiként is muszáj tudatosítani, a kapcsolatban lét önmagában nem írja elő a szexualitást, az kizárólag a szeretet- vagy vágykapcsolat minőségének, és elsősorban a mindkét fél szándékának függvénye.

A bántalmazás ciklusa

A kapcsolati bántalmazás a legtöbbször körkörös folyamatként zajlik le. Még visszafogottabb párok esetén is olykor az egyre erősebb konfliktus impulzív cselekvést idézhet elő, akár egy apróbb vagy súlyosabb incidenst. A párok nagy része - akiknél nem a teljesen határok nélküli, borderline kapcsolati struktúra, vagy patológiásan durva, feljogosítottságot érző nárcisztikus vagy szociopátiás személyiség tartja fenn folyamatosan az agressziót - ilyenkor megijed, és leáll a veszekedéssel. Ennek fonákja sajnos, hogy evvel az erőszak konfliktuszáró szerepet is kaphat. Ha pedig megvan az egyébként szinte oldhatatlannak tűnő feszültségnek ez a teljesen aberrált ugyanakkor gyorsan tanulható mintája, a kapcsolati agresszió visszatérővé, súlyosabbá, akár életveszélyessé válhat. A bántalmazás hosszú távú egyéni és kapcsolati következményei tehát teljesen katasztrofálisak.

A bántalmazás után viszont a bántalmazó gyakran megbánást színlel vagy valós bűntudatot él meg, esetleg a tette miatti elhagyási félelmet, a felelősséget pedig jó eséllyel a körülményekre esetleg bántalmazott párjára hárítja. Magyarázkodik, például: „sosem ütöttelek volna meg, ha apám vagy te nem…”, vagy megígéri, hogy soha többet nem fordul elő, esdekel, sír, gyönyörű jövőt ígér, a bűntudat nyomán kicsikarja magából a szerelemről biztosító szavakat. A kodependens kapcsolatok intenzitásuk miatt tehát hemzseghetnek a fojtogató agresszív megnyilvánulásoktól. Illetve a bántalmazás láthatóan „mézesheteket” hozhat rövidtávon. Ez sajnos megerősíti az párkapcsolati erőszakot, és a bántalmazott reményét abban, hogy párja újra jó ember lesz, ő pedig jó hangulatban tudja tartani párját. Egy darabig ez működhet is, de a feszültség a személyiségbeli és kapcsolati forrásokból eredően újra nőni kezd, és előbb-utóbb eljön egy újabb pont, mikor újra kirobban az erőszak, és minden kezdődik elölről. Egyre rövidebb lesz a szép időszak, a bántalmazás pedig egyre gyakoribb és súlyosabb. 

Miért maradnak benne?

Beáll tehát egy bántalmazó rendszer, amiben valamilyen szinten mindkét fél részt vesz. Le kell szögezni viszont:  a fizikai és szexuális erőszak minden indok ellenére megengedhetetlen, az agresszióért egyedül a bántalmazó a felelős! A veszekedéses ciklusok mentén persze érdekes rendszerszemléletű kérdés, hogyan vesz részt mindkét fél a bántalmazó családterndszerben, de felesleges illúzió azt gondolni, hogy picit is a bántalmazotton múlna az, amit egyedül a bántalmazó kontrollálhat. Egy bántalmazott 4-5-ször vagy akár többször visszamegy ahhoz, mire véglegesen el tudja hagyni, ha egyáltalán tudja. Ez érzékelteti, hogy milyen mértékben függ ő maga is a kapcsolattól, nem beszélve a számos más nehezítő tényezőtől, például a bántalmazó partner öngyilkossággal vagy további még súlyosabb erőszakkal fenyegetéséről. Sok bántalmazott görcsösen keresi a biztonságot, fél egy másik élettől. Másba a megalázó pszichoterror már annyi bűntudatot pumpált, hogy azt érzi, ő a rossz, ő a felelős, sőt torzan már odáig mehet, hogy azt hiszi, megérdemelte. Mások iszonyúan félnek az elszakadástól, tehát nem is a bántalmazótól, hanem a kapcsolatban léttől függnek, azt hihetik, más úgyse szeretné őket. Sokáig hihetnek a bántalmazó partner változásában, vagy bennük lehet a reménytelen hit, hogy megváltoztatják őket. Még többen a gyermekeiket védik saját testükkel, lelkükkel, vagy egyszerűen keserű anyagi kiszolgáltatottságban, emberi elszigeteltségben élnek. Különös módon a bántalmazás a legtöbbször nem a bántalmazóban, hanem a bántalmazottban okoz szégyent. Így a tények szótlanul maradhatnak, óriási szerepet adva az értő, érző környezetnek.

Hogyan ismerjük fel a bántalmazást?

A bántalmazók viselkedése feltűnhet a környezet számára is, vagy elszólásokban, rándulásokban, sok dühöt mozgató, hibásokat kereső szójárásban, vagy feszült, robbanásra kész testben, fenyegető metakommunikációs részletekben. Sokszor durvák, türelmetlenek a gyerekekkel, állatokkal egyaránt. Feltűnhetnek vélekedéseik, például a nők alacsonyabb rendűnek tartása, vagy, hogy durvaságot, verést helyénvalónak tartja. A bántalmazókat figyelve megjelenhet bennünk az érzés, hogy ez az ember nem bírja kontrollálni magát, robbanásra képes. Ha eredeti családjában volt bántalmazás, esetleg ő követett más el bármilyen komolyabb agresszív cselekedetet, például korábbi partnerét verte, mindig figyelmeztető jel. A külvilág felé való bájosság ne tévesszen meg.

A bántalmazottak párterápiás vagy orvosi rendelőben látott helyzetben igen óvatosak lehetnek partnerük mellett. Érezhetően félhetnek tőle, kínosan ügyelnek a megfogalmazásokra, családi kérdések felé gyakran zárnak vagy ködösítenek, másról kezdenek beszélni. Feltűnő lehet, hogy láthatóan arra rá nem szolgáló partnert kedvére akarnak tenni szavakkal, gesztusokkal, erőltetett érintéssel. Vizsgálati helyzetekben tisztán utal a fizikai erőszakra, ha gyakori vagy célzott sérüléseket, szorítás nyomot, zúzódást láthatunk. Nem kell, hogy balesettel magyarázza az illető, ha látjuk, kínosan takarni akarja – szemüveggel, öltözetével, mellébeszélésével. Ha a kérdésre érezzük rajta a szorongást, zavartságot, szégyenkezést, szintén a gyanút megerősítő jel. A lelki oldalról visszajelzés lehet a zavartság, nyugtalanság, alacsony önbecsülés, mártír jellem, visszahúzódás, régi praxisban érezhető személyiségváltozás, és az öngyilkossági hajlam. Rákérdezhetünk, mennyit hiányzik munkájából? Hogy van? Mennyit találkozik barátaival? Mennyit mehet el otthonról? Használhatja-e szabadon telefonját? Az érezhető lelki, fizikai vagy szexuális bántalmazásra nem rákérdezni műhiba: hallgatásunkkal lényegesen többet ártunk, mint egy ártatlan, de jól célzott kérdéssel. Különösen igaz ez például pszichiátriai szakrendelésen, ahol a kliensek 1/3-át bántalmazták szexuálisan életük során.

Terápiás lehetőségek

A kapcsolati bántalmazás az egyik legkeményebb problémát jelenti a párterápiák során. Sok terapeuta teljesen ellenjavaltnak is tartja a párterápiát a kapcsolati asszimetria és kiszolgáltatottság miatt. Amíg aktív a bántalmazás, vagy ha abúzus történt, csak egyéni terápia jöhet szóba. Felnőttek agresszióját korrigáló terápiában a gyermek soha nem vehet részt. A közös munka során és a magánéletben is mindennemű agresszió tiltott. Ha páros helyzetben szeretnénk segíteni, iszonyú fontos az agresszív cselekvéssor láncának felfejtése, az előző generációkból hozott minták, a saját indulatok és kritikus helyzetek felismerése, amelyben az agresszív fél egy ponton dönthet másképp! Ebben segíthet a konfliktuskirobbanás eljátszása, a helyzet videóról visszanézése, szerepcser hasznos eszközök. A szenvedőt muszáj támogatni, hogy mindent megtegyen saját biztonságáért – ennek igen gyakran nem elegendő záloga a párterápia.

Mit tegyen, ha bántalmazást tapasztall?

Akit partnere fizikailag vagy szexuálisan bántalmaz, annak a legjobb elmennie otthonról, és nem térni vissza, amíg párja bele nem kezd saját kezelésbe, hogy indulatait megtanulja megfékezni. A legtöbb esetben hiba nem felszámolni a kapcsolatot. Bántalmazott nők és gyermekeik számára rendelkezésre állnak átmeneti otthonok, és védett házak. Kapcsolaton belüli elhúzódó érzelmi bántalmazás, nemi erőszak és fizikai agresszió esetén a családsegítő szolgálathoz, vagy a rendőrséghez kell fordulnunk. Saját életünkért, családtagunk életéért, és kliensünkért egyaránt felelősséggel tartozunk – hogy ne váljunk a bántalmazó rendszer részeivé.

Szalai Tamás Dömötör

Pszichológus, családterapeuta, egyetemi tanársegéd, SE Magatartástudományi Intézet,