Miért ilyen a párom?

A kérdés

Tisztelt Uram/Hölgyem! 34 éves nő vagyok, majdnem 3 éve vagyunk együtt jelenlegi párommal, aki 40 éves lesz. Azon túl, hogy nyilvánvalóan én is piros kódos orvosi eset vagyok, hogy a megismerkedésünk első napján nem ültem fel minimum egy űrrakétára és költöztem egy távoli galaxisba, hanem inkább összejöttem vele, most mégis vele kapcsolatban szeretnék kérdezni. Szóval: mi lehet a probléma egy olyan embernél, egy olyan családnál, ahol a 40 éves felnőtt férfi képtelen elköltözni otthonról? Kicsit bővebben kifejtve: adott egy vidéki család, végtelenül kedves, rendes, szelíd szülők és 3 ugyanilyen rendes, felnőtt korú (30-40között) fiú (én párom a legidősebb testvér). Látszólag végtelen családi harmónia, az anyukájuk szinte szerelemmel beszél a fiúkról (ha nagy ritkán náluk vagyok és beszélgetek vele). Viszont szinte soha, egyik fiú sem vitt még haza lányt, ill. én páromnak volt egy ilyen rajtam kívül még 20-as évei elején, a többi fiúnak egy sem. Én páromnak tulajdonképpen nem is volt rendes kapcsolata előttem (és nem azért, mert csapodár, sőt, egyéjszakás kalandjai is igen ritkán voltak). Mindhárom fiú otthon lakik, egyiknek sincs munkája, a szülők eltartják őket. Persze amúgy rendes fiúk, otthon is és másoknak is ott segítenek ahol tudnak, de igazi felelősség sosem volt az életükben. Én egyedül élek a válásom óta, van egy gyönyörű nagy házam (a pároméktól kb. 10 percre), kocsim, munkám. Teljes anyagi biztonságban és függetlenségben vagyok, ráadásul a ház körüli férfiasabb teendőket (ameddig a fizikai erőm engedi) is könnyedén és szívesen megcsinálom. Emellett viszont imádok főzni, etetni azt aki épp ott van nálam, nem riadok vissza a házimunkától sem.(hozzáteszem, emellett nem vagyok nadrághordó típus, szoktam vele éreztetni, hogy szükségem lenne rá mint férfira). És állítólag egészen csinos is vagyok, magas, szőke, sportos, vékony. És ennek ellenére is csak átjárkál esténként, képtelen elszakadni otthonról, ami szerintem már nem normális. Úgy érzem, elég időt adtam neki (én az elejétől kezdve őszintén mindent megmondtam neki), azt gondolom, hogy ha 3 év nem volt elég idő arra, hogy el tudja magát „kötelezni” (nem mintha nem lenne bármiből visszaút…), akkor nem velem van a hiba, pláne, hogy állítása szerint szeret, fontos vagyok neki, ő is azt akarja amit én. Kismillió veszekedésen és drámán vagyunk már túl ezzel kapcsolatban, konkrét okot nem tudott említeni, hogy mégis mi a frászt ragaszkodik a 2km-rel arrébb lévő szülői házhoz, miért nem képes a székhelyét áttenni hozzám, holott nem a világ másik oldalára kérem, hogy jöjjön velem. Emellett azt látom rajta, mintha érzelmi téren is jócskán lennének elmaradásai, vagyis inkább olyan, mint akiben nem fejlődtek ki az érzések, úgy mint igazi öröm, bánat, düh, szorongás. Nem tudtam belőle kicsikarni 3 év alatt egy normál érzelmi reakciót se pro, se kontra. Mi lehet ennek az oka? Mi lehet náluk otthon, amitől minden gyerek ilyen… fura lett? És mit lehetne vele tenni (amellett, hogy fénysebességgel elhagyom és normális ember után nézek, persze miután magamat is kezeltettem egy hosszú terápián)? Válaszát előre is köszönöm!