A zaklatás szereplői: Az ÁLDOZAT

Egyre többször hallani általános- és középiskolákban arról, hogy módszeres megfélemlítés, hatalmaskodás történik az intézményekben, a gyerekek között.

A legtöbb esetben az első reakció dönti el, hogy a célpontból áldozat válik-e: ha a kiszemelt gyerek úgy viselkedik, ahogyan a zaklató gyerek elvárja: kétségbeesik, megijed, magába roskad, akkor a támadás  folytatódni fog, a célpontból áldozat válik, aki pedig egyre gyengülni fog. Mivel nem képes megbirkózni a helyzettel, egyre jobban szégyelli a történteket, és egy idő után már állandóan rosszul érzi magát. Elszigetelődik a kortársaitól, a tanulmányi eredménye romlik, és semmi más nem jár a fejében, csak hogy miképp élje túl a mai napot.

A gyerekek általában nem beszélnek az őket ért bántalmazásról, mert félnek a megtorlástól, vagy azt gondolják, hogy senki sem tud segíteni rajtuk, vagy nem akarnak árulkodni, vagy (ami a legtöbbször fordul elő:) szégyellik, hogy áldozattá váltak. De vészjeleket adnak, amelyeket észrevehetünk, hiszen megváltozik a viselkedésük:

- elveszíti az érdeklődését az iskola iránt, tanulmányi eredménye romlik.

- szokatlan útvonalon megy az iskolába.

- egyedül akar lenni, kerüli a családi és az iskolai rendezvényeket.

- a szülők pénztárcáiból pénz tűnik el.

- nem mesél a napjáról, barátairól.       

- alvási szokásai megváltoznak: nem tud aludni, vagy rémálmai vannak, vagy túl sokat alszik.

- megijed, elszomorodik, vagy dühös lesz egy telefon vagy egy email olvasása után.

A szülő ilyenkor kérdezhet az osztályban folyó agressziókról, ennek módjairól, az áldozatokról, és végül érdemes megkérdezni gyermekünket, hogy előfordult-e, hogy őt is bántották. Ha a beszélgetés légköre nyugodt és őszinte, a gyermek el fogja mondani, ha érte őt zaklatás. Ebben az esetben fontos, hogy a szülő elhiggye a hallottakat, biztosítsa őt a mellé állásáról, és feloldja gyermekét a szégyen, és a bűntudat alól. Érdemes együtt kitalálni valami stratégiát, amivel véget érhet a bántalmazás, és mindenképpen jelenteni kell a zaklatást az iskola vezetőségének, hogy az intézmény megvédhesse az áldozatokat, és fegyelmezéssel megváltoztassa a zaklató viselkedését, illetve véget vessen ennek.

Fontos a szülőknek többször is elmondani a gyerekeiknek, hogy mi a különbség az árulkodás és a segítségkérés között: árulkodás esetén kizárólag az történik, hogy a megnevezett személyt rossz helyzetbe hozom (pl."Apa, Pisti megint bekapcsolta a tévét, amint kiléptél a szobából!"). De ha ezzel segítséget szeretnék nyújtani egy bajba jutottnak, akkor - bár rossz helyzetbe hozom a bajkeverőt - ez mindenképpen felülírja az árulkodást (pl. "Apa, Józsi megsérült, amikor Palikával összeverekedtek!"). A gyermeknek szüksége van arra, hogy bizalommal fordulhasson a felnőttekhez, ha önmaga vagy a társa olyan problémával szembesül, amit nem tudnak önmaguk megoldani. És ilyenkor elmaradhatatlan a felnőtt átgondolt, higgadt segítségnyújtása, amely nem agresszióval kezelt válaszcselekvés, hanem a jó felé vezető, határozott, asszertív fellépés. Ha a gyermek ezt tapasztalja a szüleitől, akkor sokkal nagyobb az esély arra, hogy képes velük megosztani majd az iskolában történt sérelmeit, és így nem marad egyedül a kutyaszorító helyzetével.