Veszteségeink

Szörnyű a felismerés: "nem tettem meg mindent! Igen, felelős vagyok a történtekért" - a bűntudat kegyetlenül mar belénk. "Megakadályozhattam volna!" A halált, a szakítást, a hitem elvesztését, ... De ha ez igaz, hogy felelős vagyok a másik haláláért, akkor ebből az következik, hogy elkerülhető a halál! Ha rajtam múlt a szakítás, akkor miért váltunk el, mikor én ezt nem akartam? Ha fel sem merült bennem, hogy a hitem rossz lábakon áll, akkor valóban én tehetek arról, hogy hitehagyott lettem? Igen, van ezekben részem, esetenként csekély, néha több. De úgy vélem, hogy elkerülni ezeket az eseményeket nem lehet. A pakliban benne vannak ezek a kártyalapok is, és egyszer a kezünkbe kerülnek. Mivel értelmet kereső lények vagyunk, jobb úgy tudni, hogy tehetünk ezek ellen, és oka van a történésnek, pedig sokszor csak a Véletlen oszt.

                Aztán jön a gyász, a fekete szomorúság, amit olyan nehezen viselnek el mások. A többiek azt akarják, hogy dolgozzam már fel, ne gondoljak rá annyit. Civilizált társadalmunk nem bírja elviselni a szenvedést. Még  a "gyászhuszár" címkét is megkaphatjuk, ha nem vagyunk képesek ilyenkor vidámkodni egy társaságban. Mindenáron "segíteni" akarnak, de inkább meg nem értettséget, a fájdalmunk tisztaságának beszennyezését érezzük ezzel, és egyre inkább elbújunk a bánatunkkal. Magunkra maradva az is lehetséges, hogy biztonságosan szórjuk a keserűségünket a külvilágra, amiért pl.

• "Aladárt bezzeg nem hagyta el a felesége, pedig ő fűvel-fával csalja szegény asszonyt!;
• Aladárnak bezzeg él a felesége, pedig ő 15 évvel idősebb az enyémnél!;
• Aladárnak bezzeg biztonságos világa van, pedig nem is rendes ember, ő aztán igazán megérdemelné, hogy veszteség érje!;
• És milyen gazemberség volna az én drága halottammal szemben, ha visszatérnék az életbe, ha más karjaiban boldog lennék, hiszen ez valódi árulás, a szeretett személy cserbenhagyása volna, a szerelem/szeretet meggyalázása!"

                 Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavaroghatnak a fejünkben, és rettenetesen igazságtalannak érezzük az életet. Nekem szerencsém volt a halállal kapcsolatban: egyik szülőm sem él már, de anyám még meg tudott tanítani arra, hogy a vég megváltás is lehet. Nyugodtan beszélt mindig a leépüléséről, szeméből, szavaiból áradt a szeretet és a bátorítás, pedig ő készült az elmúlásra. Viselte a fájdalmakat, a kellemetlenségeket, és elbúcsúztunk, amikor itt volt az ideje. Nem volt évekig tartó a magatehetetlensége.

                És akik még csak elköszönni sem tudnak, mert olyan hirtelen jön a pusztulás? Ezt szinte mindig rengeteg kérdés, megválaszolatlanság, teljes értetlenség, félbehagyottság, elhagyatottság, bizonytalanság követi. Gyakran jöhetnek álmok is: kísértenek a holtak? Vagy még egy-egy lehetőséget kapunk a kapcsolatra? Ezek a képek ijesztenek, szomorítanak vagy melegséggel töltenek el.

                A gyász elfordíthat az élettől. Bezárhat önmagamba. Kiért szól a harang? Miértünk: a halottért és az élőkért egyaránt! Számunkra szembesítés ez azzal a ténnyel, hogy nekünk is véget ér egyszer az időnk. Tudomásul venni saját életünk "most múlik pontosan" folyamatát, vagy a leépülésünket, ez az egyik legnehezebb egzisztenciális feladatunk. Veszteségeink tanítanak is minket a dolgok és az élet mulandóságára. De az élők napi megbízatása az élet! Ha nem emeljük ki magunkat a gyászunkból, ha nem fordulunk újra a világ felé, senki sem jár jól, a haszon elmarad. "Vannak, akik visszautasítják az élet kölcsönét, hogy elkerüljék a halálnak való tartozást." (Otto Rank).

Mindannyian útitársak vagyunk az életben, együtt hallgatjuk a harangszót.