Révész Renáta Liliána pszichológusként és gyásztanácsadóként dolgozik – többek között a Tábitha gyermekhospice-házban –; a saját területén ő az egyik legnagyobb szaktekintély az országban. Bár nem neki van a világon a legvidámabb munkája, nehéz olyan embert találni, aki nála többet kacag, vagy jobban szereti az életet. Amint elkezd beszélni, azonnal érezni lehet, hogy minden megnyugszik, és a helyére kerül. A halál elfogadásáról, a gyászról, a mértékkel használt empátiáról mesélt, és arról, hogy az ő szakmájában mi számít sikernek.
"Életigenlők vagyunk"
Mesélnél egy kicsit arról, mivel foglalkoztok a Tábitha gyermekhospice-házban?
A Tábithában a legfontosabb tevékenységünk az életvégi ellátás. Olyan gyerekeket ápolunk, akik súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvednek, csillapítjuk a fájdalmukat, illetve az egyéb tüneteket. Ezenkívül foglalkozunk mentesítő ellátással, ami azt jelenti, hogy a súlyos, nem gyógyíthatatlan betegséggel élő gyerekeket a szülők elhozhatják hozzánk, így egy időre mentesülnek az ápolási kötelezettség alól. Tranzitellátás is van nálunk, ami azoknak a családoknak segít, ahol egy hosszú kórházi kezelést követően a lurkó tartós, speciális otthoni ápolásra szorul. A nappali ellátás keretén belül pedig napközben a szülővel megbeszélt ideig ápoljuk a kicsiket.
A te munkakörödet hogyan kell elképzelni?
Én az egész családdal foglalkozom, mert egy gyerek elvesztése, illetve az arra való készülés mindenkit megterhel. Ez egy krízisállapot, ami nagy feszültséggel jár. A szülők aggódnak, bűntudat van bennük, amiért nem tudnak mit tenni a gyerekért, nem tudják meggyógyítani. A testvérnek is nagyon nehéz a helyzete: a beteg testvérre nagyobb figyelem hárul, mert orvoshoz, vizsgálatokra kell vinni, így ő, aki egészséges, egy kicsit háttérbe szorul. Ezért kell mindenkivel foglalkozni.
Még manapság is sokan idegenkednek a hospice-házaktól, mert úgy gondolják, hogy ott minden csak a halálról és a szenvedésről szól, nevetni, örülni pedig még véletlenül sem lehet. Ez tényleg így van?
Csak addig hiszik azt, hogy a hospice-ház komor, sötét, baljós hely, amíg el nem jönnek hozzánk, vagy meg nem nézik a honlapunkat, a videóinkat - akkor rájönnek, hogy ez egy vidám, játékkal teli gyermekintézmény. Nincsenek keresztek, nincsenek szomorú fotók. A hospice filozófiának az a lényege, hogy az életnek van egy méltósága, és ezt adjuk vissza. Akármilyen állapotban van egy gyerek, az élete utolsó pillanatáig fontos, hogy ha biztosíthatunk neki élményeket, akkor biztosítsunk. Ezért jár hozzánk például brácsaművész, és amikor eljön, zeng a ház a gyönyörű zenétől.
Az egészségügyi ellátáson kívül hogyan tudtok segíteni a szülőknek, hogy könnyebben elfogadják, a gyermekük állapota visszafordíthatatlan?
Nagyon egységes a szemléletünk, és ez nagyon hat. Életigenlők vagyunk, de elfogadjuk, hogy vannak betegségek, hogy van szenvedés, hogy az életnek vége, míg a külvilág ezt nem fogadja el. A külvilág azt sugallja a szülőnek, hogy az utolsó pillanatig küzdenie kell a gyereke megmentéséért. Egy idő után azonban ez már nem lehetséges, és ezt a szülők csak akkor tudják belátni, ha egy ilyen elfogadó közegbe kerülnek. Ha a gyereknek túl sok a szenvedése, akkor a szülő itt rájön, mert segítünk neki rájönni, hogy ha szereti őt, akkor nem kívánhatja neki azt a rengeteg fájdalmat.
"Nagyon egységes a szemléletünk, és ez nagyon hat"
A te munkádban mi számít sikernek?
Az, ha a félelem, a szorongás csökken, ha az elfogadás nő. Ha ebben a krízisben megfelelő módon tudunk haladni, akár a betegség, az állapot vagy a halál elfogadásában. Ha az állapot, amivel jöttek, a beszélgetés után enyhül, az nekem siker. Vagy ha a szülő valamit nem tudott elfogadni, és az én tevékenységem nyomán mégis sikerül, akkor az siker. Az ellenállás mindig feszültség. Ha valaki hozzá tud simulni a helyzethez, akkor csökken a feszültség.
Meddig foglalkozol a szülőkkel?
Addig, ameddig szükséges. A gyász intenzitása az első két évben a legnagyobb, de nulla sosem lesz. Bizonyos időszakonként újra előkerül, olyan, mint egy seb - bármi előhozhatja. Nyilván nincs olyan, aki tíz év múlva is ugyanolyan intenzitással gyászol, mert akkor ott már valami nagy baj van. Szoktunk tartani úgynevezett emlékezés napokat, ahova eljönnek a családok, és együtt emlékezünk a gyerekükre, akik nálunk haltak meg. Beszélgetünk, van egy műsor, aztán egy közös rítus következik: a szülők festenek egy emlékkövet, ami ott marad nálunk, a kertben, aztán elengedünk egy lufit egy üzenettel. Erre nagyon gyakran jönnek a szülők.
Vannak még ilyen kedves emlékek, amikre szívesen gondolsz vissza?
Szoktunk vetíteni egy filmet azoknak a szülőknek, akik a gyerekük halálára készülnek. Egy németországi hospice-ról szól: ott a szülők a hospice többi tagja segítségével kidíszítenek egy fehér gyerekkoporsót, és azt rajzolják rá, amit gondolnak a gyerkőcről. Nagyon vidám az egész. Amikor elmentünk az egyik gyerek temetésére, akkor láttuk, hogy a szülők ugyanígy telerajzolták a koporsót. Nagyon nehéz volt nekik, de segített is. A temetés néha annyira távoli és rideg, ettől meg annyira személyessé válik.
"Az empátiának van egy mértéke"
Minden egyes nap rengeteg szenvedést, fájdalmat látsz. El tudsz vonatkoztatni, ki tudod zárni a történteket?
Az ő fájdalmuk nem az én fájdalmam. Az a gyerek nem az én gyerekem. Azért, mert ő egy helyes kisfiú, én nem úgy kötődöm hozzá, mint ahogy az anyukája. Én is egy kedves kisfiúnak látom, és elkezd valamennyire közelebb kerülni hozzám, de akkor sem érzem ugyanazt a fájdalmat, mint amit a szülei vagy a testvérei. A munkánk minden órája arról szól, hogy emberek fájdalmait hallgatjuk. Alapvetés a mi szakmánkban, hogy az empátiát használjuk, de annak van egy mértéke. Az ő fájdalmát nem szabad összekeverni az enyémmel.
Mi segít vagy segített neked abban, hogy ezt a hozzáállást kialakítsd?
Nagyon nagy életszeretet van bennem: sportolok, szeretek utazni, színházba, moziba járok, ahogy csak lehet, élvezem az életet. Ettől sokkal meggyőzőbb a munkám. Nem szoktam klasszikus kenetteljes eufémizmusokkal beszélni a halálról: a halál az halál, nem elment, nem elutazás, nem elszenderült. Megmutatom az embereknek, hogy lehet erről beszélni, lehet érinteni anélkül, hogy összeomlanánk. Nem azért történik meg, mert szó esik róla, hanem azért, mert halandók vagyunk. Amíg élünk, nem szabad ezen aggódni.
Honnan ez a hihetetlen életszeretet?
Polcz Alaine-től (magyar pszichológus, a Magyar Hospice Mozgalom, majd alapítvány életre hívója – a szerk.) ered az indíttatásom, tőle meg lehetett tanulni ezt a bizonyos életszeretetet. Nagyon szerette az életet és tudott is élni. Az egyetem végén volt egy munkacsoport, amiből egy gyászolókat segítő egyesület lett. Minden hónapban összegyűltünk, előadásokat tartottunk, könyv is lett belőle –így találkoztunk. Azt hangsúlyozta, hogy a halállal való foglalkozás segíti ezt a munkát, segíti az elfogadást. Ez egy paradoxon: az ember fél tőle, tart tőle, és azt gondolja, ha nem foglalkozik vele, akkor jó lesz. Pedig így sokkal nagyobb a félelem.
"Amíg élünk, nem szabad ezen aggódni"
Mondhatjuk azt, hogy ő a példaképed?
Igen, de nyilván vannak mások is. Boldizsár Ildikótól meseterápiát, Kende Hannától gyerekdrámát tanultam, ők a saját szakmájukban nagyon nagy nevek, és rengeteg olyan dolgot lehet tőlük ellesni, amit később beépíthetsz a munkádba. Nagyon sok módszernek kell a fejedben lennie, és azt kell alkalmazni, ami abban a helyzetben a legnagyobb segítség.
"Nekem az a kihívás, hogy tudok rajta segíteni"
Ha már itt tartunk: milyen értékekkel, képességekkel kell rendelkeznie annak, aki a te szakmádban akar sikeres lenni?
Amikor pszichológia előkészítőre jártam, azt mondta a tanárom, hogy egy pszichológusnak tudnia kell beszélni a szexről. Ennek analógiájára, aki az én szakmámban akar sikeres lenni, annak tudnia kell beszélni a halálról és a gyászról; az nem lehet, hogy kerülgetjük, hogy lesütjük a szemünket, hogy sírunk. Az empátia is fontos képesség, emellett az is, hogy el tudom különíteni, mi az ő és az én fájdalmam. Ha együtt sírunk, akkor nem tudok segíteni, és a szülő elbizonytalanodik.
Soha nem történt meg, hogy elérzékenyültél egy szülő fájdalmán?
Előfordul, hogy elindulnak a könnyeim, de csak egy picit, a sírásig nem juthatunk el. Amikor az ember tanulja a terápiás munkát, akkor rájön, hogy milyen koncentrált figyelem kell hozzá. Amikor koncentráltan figyelek, az én érzelmeim nem kerülnek elő, hanem háttérben maradnak. Ha elérzékenyülök, tudom, hogy vissza kell térnem ebbe a koncentrált figyelembe. Nekem az a kihívás, hogy tudok rajta segíteni. Nem a fájdalmán töröm a fejem, hanem azon, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy neki változzon az állapota.
"Rengeteg derű van bennem, mindig nevetek"
Voltak a szakmai életed során mélypontok? Hogyan tudtál kimászni a gödörből?
Persze, hogy voltak. Nincs olyan, hogy mindenki mindenkinek megfelel. Volt, aki nem fogadta el a segítségemet, hiába mondták az orvosok és mindenki, hogy én szoktam tudni javítani a helyzeten. Az illető vagy már előre szólt, hogy nem kéri a segítségemet, vagy amikor beszélt velem, utána mondta, hogy nem szeretné. Ez is egy nagyon fontos képesség, hogy a visszautasítást meg kell tudni élni. Úgy lendülök túl ezeken, hogy tudom, könnyíthetnék a helyzetén, tudom, mit kínálhatnék neki.
Most nézzük a másik oldalt: mit tartasz a legnagyobb szakmai sikerednek?
Már egyetemre jártam, és ilyen témából írtam a dolgozatomat - ezt tudta a könyvtáros is. Egyszer megkérdezte: „Te Reni, olyan vidám, kacagós lány vagy, hogy tudsz ilyennel foglalkozni?” Azt válaszoltam neki, hogy pont azért. Ezt azóta is így gondolom, hogy aki valamennyire ismer, vagy látott, az tudja, hogy rengeteg derű van bennem, mindig nevetek. Egy fél órán belül biztosan hallják a kacagásomat, bárhol vagyok. Ebből táplálkozik az ember ehhez a munkához.
Mit tanácsolnál annak a szülőnek, aki fel akarja készíteni már kicsi korban a gyerekét arra, hogyan viselje a gyászt, hogyan kezelje a halált?
Már akkor lehet róla beszélni, amikor a kicsi 3 éves. Fontos, hogy kérdezhessen, és hogy legyen valamilyen fantáziavilága az élet utáni életről. Nem szabad azt mondani neki, hogy a halál után már nincs semmi, mert nagyon fontos, hogy ő ezt elképzelhesse. A gyásznál muszáj, hogy legyen hozzá valami viszonyunk. Az iskolákban a tanárok is beszélhetnének erről. Sokszor kértek már arra, hogy az osztályfőnöki óra keretében meséljek erről a kicsiknek, de a szülők ilyenkor megrémülnek, mert azt hiszik, riogatni fogom a gyereküket. Pedig a gyerekek nagyon nyitottak.
"A visszautasítást meg kell tudni élni"
Neked segítettek a szüleid abban, hogy fel tudd dolgozni a gyászt?
12 évesen váratlanul meghalt az apukám. Az anyukám abban segített nekem, hogy elmagyarázta: az apukámnak volt egy betegsége, ami nagyon megterhelte az életét, és neki ez a halál megváltás volt. Akkor nekem ez nagyon megkönnyítette a helyzetemet. Ha én szerettem őt, márpedig én nagyon szerettem, akkor nem kívánhatok neki további szenvedést. Az, hogy anya így taglalta ezt, nagyon sokat számított, és később segített abban, hogy ezt a szakmát választottam. Láttam, hogy nekem ezzel nem terhes foglalkozni, és sikeres lehetek benne.
Miben méred a sikert? Elismerésben, pénzben, esetleg boldogságban?
Nekem nagyon fontos, hogy elismerjék a munkámat, hogy értsék. Ha ez nincs, akkor nem érzem magam sikeresnek. Az is fontos, hogy amikről beszélek, az terjedjen, és minél többen tudjanak róla. Tudják, hogy a gyászon lehet segíteni, hogy feldolgozható, és ez nem vájkálás, nem arról szól, hogy a fájdalmat növeljük.
Mit gondolsz, milyen könyveket kell ismernie annak, akinek az interjú felkeltette az érdeklődését a szakmád iránt?
Polcz Alaine összes könyvét, de Verena Kast veszteségekkel kapcsolatos alkotásai is fontosak. Boldizsár Ildikó munkái nagyon jók, mert a meseterápia a női és férfi fejlődésben sokat segít, és a Farkasokkal futó asszonyokat sem hagynám ki; Clarissa Pinkola Estés megközelítése méltán híres. Muszáj szakirodalmat olvasni, mert nem ugyanazt kell tudnia egy szakembernek, mint egy laikusnak.
A jövőbeli terveiddel mi a helyzet?
Szívesen tartanék a szakmámban képzéseket, hogy az emberek legyenek bátrak, és csinálják azt, amit én. Szeretném továbbadni azt, amit összegyűjtöttem - akár gyerekeknek is. Drámacsoportokat, foglalkozásokat tervezek, remélem, megvalósulnak.
Interjút készítette: KissGreta
Kiemelt szakemberek a témában
-
-
-
-
Dengyel Kinga
Klinikai szakpszichológus, Környezetvédelmi szakpszichológus
-
Kiss-Tóth Petra
Pszichológus, Szervezet és vezetőfejlesztő és munkapszichológia szakpszichológus
Budapest és Pomáz
-
-
-
-
-
-
-
-
Komment írása