A gyerekkori szülői bántalmazás traumája

A gyerekkorban megélt fizikai és/vagy lelki bántalmazás olyan trauma, mely átalakítja és torzítja a személyiséget. Az ilyen gyermekek elszenvedői az elutasításnak, kritikának, bizonytalanságnak, és a visszautasított, viszonzatlan szeretetnek. 

Egy bántalmazó családban felnövő gyermeknek hatalmas alkalmazkodási feladattal kell megküzdenie, ebben a környezetben próbálja megtalálni az alapvető biztonságra való igényét. Ráadásul az anya és apa, akikben a legjobban kellene bíznia, megbízhatatlanná válnak, a közeg bejósolhatatlan. A gyermek kiszolgáltatott, nem tudja sem ellátni, sem megvédeni magát. Mivel a felnőttek sem nyújtanak gondoskodást és támaszt, ezért a gyermek fejletlen pszichológiai védekező mechanizmusa próbál kompenzálni.

A gyerekek ennek ellenére ragaszkodnak és egy patologikus kötődés alakulhat ki az őket bántalmazó gondozókkal, hiszen önálló életre még képtelenek, ez a túlélés egyetlen lehetősége.

Az ilyen gyerekek a rettegésen túl tehetetlenség érzésről is beszámolnak. Az erőszak megjelenése kiszámíthatatlan. Semmivel nem tudják kivédeni a bántalmazást, így megtanulják a teljes megadást.

Mivel állandó veszély légkörében élnek, ez egy állandó készenléti állapottal járó alkalmazkodást követel a gyerektől. Kivételesen pontosan érzékelik a támadás figyelmeztető jeleit. Rá tudnak hangolódni a bántalmazó lelkiállapotára, mint arckifejezés, testbeszéd, hanghordozás legkisebb változására is. 

Sok gyerek számol be arról, hogy elbújik, vagy megpróbálnak láthatatlanok lenni, hogy elkerüljék a rájuk terelődő figyelmet. Ugyanakkor a vegetatív idegrendszerük folyamatos hiperarousal állapotban van, miközben ők mozdulatlanul várják, hogy elvonuljon a vihar. Ez a fajta ledermedés megfigyelhető a bántalmazott gyerekeknél.

A gyermek a veszély jeleit érzékelve különbözően reagálhat: vagy visszahúzódik az ilyen családtól, amiben kénytelen benne maradni, vagy alkalmazkodik és együttműködik a szülővel. Próbál a kedvében járni, lesi minden kívánságát. Mindkét megküzdési mód kísérlet arra, hogy védekezzen a bántalmazóval szemben. Ha egy ilyen családban két testvér eltérően reagál a szülői bántalmazásra, esetleg a szülő éket ver a gyerekek közé, egymás ellen hangolja őket, akkor a testvérek kapcsolata egy életre megromolhat. 

Egy ilyen mérgező közegben a gyermek gondozóival kialakított kapcsolatai alapjaiban sérülnek. A bántalmazó gondozók erőszakot alkalmaznak, fenyegetnek, uralkodnak, elszigetelik a gyermeket minden más családi kapcsolatától. 

Akár még a nagyszülők, rokonok is ki vannak rekesztve a családból. A gyerekek ezután végképp sehova sem tudnak fordulni segítségért, védelemért, szeretetért. Az elszigetelődést a bántalmazó kényszeríti ki azért, hogy megtartsa a titkot és a családtagok feletti uralmat. 

Sok esetben a bántalmazó beleavatkozik a gyermek kortársi kapcsolatainak tevékenységébe is. Korlátozza a gyerek társas szféráját, mert fenn akarja tartani a látszatot. Emiatt a gyerek a fenntartható társas kapcsolatait is hamisnak éli meg.

A gyerek úgy érzi, hogy a hatalommal bíró felnőtt veszélyt jelent számára. A legszomorúbb, hogy sok esetben a többi felnőtt sem védi meg, aki felelős lenne érte. Ha ez a másik szülő, akkor mindegy, hogy miért nem védte meg. Lehet, hogy megfélemlítésben élt ő is, de ez nem menti fel, mert ő volt a felnőtt, akinek közbe kellett volna lépnie. A gyerek nézőpontjából ez közöny, hogy a másik szülőt sem érdekelte eléggé, hogy megvédje. Ez az elhagyatottság mély sebeket okoz, és a gyerek emiatt neheztel a másik felnőttre.

A bántalmazott gyerekek felnőttként sem lökik el szüleiket, hanem évtizedeken át keresik velük a kapcsolatot, elnézik az összes hibájukat, lenyelik a további megalázásokat és erejükön felül próbálják begyógyítani a gyermekkori sebeiket. 

Arról is beszámolnak, hogy nem tudják átélni milyen érzés az, ha a szülő elfogadja és szereti őket, védelmet és biztonságot ad számukra. Nem ismerik azt az érzést, hogy milyen bizalmas és szeretetteljes kapcsolatban élni a szülőkkel, testvérrel, rokonokkal. Egyetlen dolgot ismernek, az elutasítást, a feléjük irányuló gyűlöletet, megalázásokat, lekezelő viselkedést.

A gyermek ritkán fordít hátat a szüleinek. Sok esetben inkább a szülő fordít hátat a gyermekének, miután a gyermek nem szolgálja ki minden igényét, nem nézi el a további megaláztatásokat, nem vállalja fel többé, hogy ő volt a „rossz”, a „hülye”, a „kibírhatatlan” gyerek, akivel milyen nehéz volt a szülőnek, aki persze áldozatnak és tévedhetetlennek állítja be magát. 

Mint minden trauma, a bántalmazás is veszteségekkel jár. A veszteségek nagy része láthatatlan és nincs feldolgozva. A bosszúfantáziák vagy a megbocsátás fantáziák nem működnek, mivel a traumát sem gyűlölettel, sem szeretettel nem lehet kitörölni. Ezek inkább akadályt jelentenek a gyászfolyamatban. Kárpótlás nem létezik, a trauma meggyászolása, a veszteség méltó elismerése a feldolgozás lehetséges útja.