Menthető e a kapcsolatom?

A pszichológus válasza

Kedves kérdező!

Kedves Péter! Köszönjük, hogy felkereste honlapunkat. Levele alapján úgy vélem, hogy lehet remény a kapcsolatuk helyreállítására. Úgy tűnik, egy tipikus se veled, se nélküled helyzet állt elő. Ami számomra optimizmusra ad okot, az az, hogy felismerve a nehézségeket, próbáltak változtatni. A „közös megegyezésből” arra következtetek, hogy beszélgettek a helyzetről, talán kerestek magyarázatokat, megoldásokat is, és míg végül a szétköltözés mellett döntöttek. Folyamatában úgy tudnám leírni a helyzetet, hogy a kapcsolatban fokozatosan növekvő feszültség, romló viszony következtében megfogalmazódott a válás gondolata, majd eljutottak a fizikai szétválásig, nevezhetjük „próbaválásnak”, de az érzelmi leválás nem történt meg sem akkor („sajnos”), sem azóta („képtelen elengedni”, „szeretem”), mindketten kötődnek még a másikhoz. A próbaválást követheti a tényleges szakítás, melyben a korábbi társak immár egymás nélkül, önállóan kezdik alakítani az életvitelüket, illetve döntés születhet az együttmaradás mellett is. Pozitív esetben ez azt hozza magával, hogy a krízisből kilábalva megerősödik, megújul a kapcsolat, belátják, hogy milyen sokat jelentenek egymásnak, hogy érdemes ápolni a kapcsolatot, közös új élményeket szerezni, oldani a konfliktusforrásokat. A negatív verzióban az együttmaradás konzerválja a korábbi állapotot, ugyanazok a rossz körök, veszekedések jönnek elő, semmi sem változik, marad az „állóháború”, vagy egy kiüresedett, kifelé a látszatot fenntartó, „üres kagyló”-szerű helyzet alakul ki. Ha jobban megnézzük, ilyenkor tulajdonképpen nem a kapcsolat mellett voksoltak, csak a különválást utasították el, például a magánytól, az anyagi nehézségektől való félelem miatt. Levelében olvasom, jelenlegi párja korábbi feleségére, gyermekei anyjára nagyon féltékeny. Az Ön sorai mögött meg érzek némi bűntudatot: csak „ha szükség úgy hozza”, „kizárólag a gyerekekről” van szó… Pedig szükségszerű, hogy két szülő, rendszeresen beszéljen egymással. Talán az segíthet a bizalom felépítésében, a féltékenység csökkentésében, ha ezt a természetességet tudja sugározni, ha nem titokként, a témát kerülve hárítja el az érdeklődést. Ugyanakkor azt is el kell tudni fogadni mindkettejüknek, hogy párjának ez fájhat. Ami még feltűnt, hogy arról nem ír, hogy mennyire vonódott be új párja a gyerekek életébe, ismerik-e egymást, vannak-e közös programjaik, vagy kívülálló maradt, a gyerekekkel csak ön találkozik. Nem szeretnék ebbe a kérdésbe beleszólni, de a féltékenységet esetleg fokozhatja, ha a párját életének ebből a szeletéből teljesen kizárta (ezzel nem azt akarom mondani, hogy változtassa meg döntését, csak beszéljenek róla). Gondolják végig, beszéljék meg, mit jelentenek egymás számára, írjanak listát külön-külön a jó kapcsolatról, majd hasonlítsák össze, vannak-e benne közös pontok, miként képzelik el a jövőt, milyen szerepben látják magukat és párjukat mondjuk 5 év múlva, … Az „állóháborút” nem érdemes konzerválni, de ha készek megújítani a kapcsolatot, tegyenek érte! A még meglévő érzelmi kötődés jó alap lehet. Úgy vélem, érdemes lenne pártanácsadással foglalkozó pszichológus segítségét igénybe venni! Tartalmas, előrevivő beszélgetések után hozzák meg a döntésüket! Dr. Rostás Rita (A válaszhoz forrásul szolgált Bognár-Telkes: A válás lélektana című könyve)