Hogyan támogassam a párom az anyukájával szemben

A pszichológus válasza

Kedves kérdező!

Kedves Bogi!

Amit most tehet, amit már most is tesz, és ami gyógyító a párja számára az az, ha Ön mellette áll. Meghallgatja, érzelmileg nyitott marad az ő sérelmeire, elismeri azokat. Megerősíti a párjában azt, hogy ő "elég jó" Önnek. Támogatja abban, hogy nem haragból, nem dühből, nem védekezésből, vagy támadásból, hanem megértéssel, de nyugodtan, a valódi önbizalom és mély meggyőződés nyugalmával határt tudjon húzni érzelmileg az édesanyja felé. Az édesanyja nyomást helyező viselkedése, beleszólása, kontroll igénye abból fakad, hogy ő maga nyomást él meg, úgy érzi, nincs a kezeiben a helyzet, ellenőriznie kell, hogy minden rendben van-e. Azt tudjuk átadni, kiadni magunkról, ami bennünk van, tehát ha valaki idegesen, türelmetlenül, feszülten viselkedik velünk, az azért van, mert ő ideges, türelmetlen, feszült. Az édesanya most nincs jól, de ezzel nem Önöknek van dolga.

Azt a nyugalmat, meggyőződést megtartani magunkban, vagy a párunkban, hogy a másik frusztrációja nem belőlünk, nem tőlünk jön, nem mi okoztuk neki, nem mi tehetünk róla, nem mi vagyunk a másik feszültségéért felelősek, hibásak, ezzel nem nekünk van dolgunk, az bárki viselkedik így velünk, nagyon nehéz. A legnehezebb mindez a legszorosabb családi kapcsolatokban. A szülő-gyerek kapcsolatban, ahol azt érezheti még egy felnőtt gyerek is, hogy ő felelős a szülei boldogságáért, hogy boldoggá kell tennie a szüleit, ki kell érdemelnie a szeretetüket, mert nem érdemli meg azt, csak ha "elég jó", ha teljesít, ez nagyon nehéz érzés, ami alapvetően automatikusan kiváltódik, hiszen alapvetően nagyon meg akarunk felelni a szülői elvárásoknak. Minél több elvárást támasztanak felénk, minél kevesebbet kapunk, annál nagyobbak lesznek a hiányaink, az űr bennünk, aminek "betömködésére", bepótlására vágyunk, minél inkább igyekszünk megfelelni, hátha egyszer elérjük azt, megkapjuk azt, amire vágyunk, azaz az elismerést. Ezért a feltételrendszert, elvárásokat nem felvenni magunkra, nem reagálni, kijelenteni, hogy nem kell tudnom megfelelni az anyukámnak, nem én vagyok felelős az édesanyám elégedettségéért, ehhez nagyon nagy meggyőződésre, tudatosságra van szükség, hogy ez valóban nem így van, és érzelmi leválásra, ami egy enélkül felnőtt embernek nincsen meg. Hiába tudjuk az eszünkkel, hogy pontosan fordítva működik ez gyerekkorban: egy pontig a szülő felelős a gyerekért, csak ő tudja megadni a gyereknek azt, amire a gyereknek szüksége van az egészséges fejlődésre: a szülei gondoskodására. Ez egy függő viszony, nem kiegyenlített, nem partneri, mivel a szülő nem a gyerektől függ, ő felnőtt, van lehetősége máshonnan pozitív élményeket, kapcsolódást kapni, sőt, kötelessége máshonnan teljesnek lenni, mert ha a gyermek által felvett anyaszerep teszi teljessé, akkor tudattalanul akadályozza majd a gyermek leválását, az anyaszerepe csökkenését, ha ebből a kiegyenlítetlen, domináns szerepből táplálkozik, amit ő irányít. Ezt a függő viszonyt tudattalanul is arra törekszik, hogy minden eszközével is fenntartsa. Azonban a gyerekét egy szülő sem birtokolja, se fizikailag, se érzelmileg nem teheti a gyerek boldogságát a saját boldogságától függővé, ha erre tesz utalásokat, akkor valószínűleg érzelmileg éretlen, és nem áll készen a felnőtt gyerekével egy érettebb, felnőtt-felnőtt kapcsolat kialakítására, amiből kölcsönösen táplálkoznak, persze megtartva a szülő-gyerek viszony intimitását. Ilyenkor a felnőtt gyereknek bármilyen érzelmileg érett felnőttel való kiegyenlített, partneri kapcsolat segíthet. Ilyen egy megtartó, erős párkapcsolat, amiben másféle tükrőt, másféle visszajelzéseket, értelmezéseket kapunk magunkról, amiben a másik elismer minket feltételek nélkül, és akkor is szeretne velünk lenni, amikor éppen nem vagyunk jókedvűek, nem vagyunk "jól", azt is be merjük nekik vallani, mert ez nem lesz a másiknak "fenyegető", ő nem fog velünk együtt "hullámzani", és mélyre kerülni ha mi mélyen vagyunk, az ő jóllétük nem a mi jóllétünktől fog függeni, ha nem vagyunk érzelmileg "összenőve", persze szeretnék, hogy jobban legyünk, így ilyenkor is tud nekünk adni ez a barátság vagy kapcsolat, és ez felemel, gyógyít, hogy lehetek mellette rosszul is, azt is megélhetem, nem utasít el akkor, ha nem vagyok tökéletesen jól, ha nem próbálom meg ezt az álcát fenntartani a kedvükért, hogy ők nehogy rosszul érezzék magukat, hogy a jelenlétükben rosszul vagyunk. Ezek az egészséges felnőtt kapcsolatok, amik nem érzelmi összeolvadáson, egymástól függésen alapulnak, viszont eléggé közeliek és intimek, bizalmasak, támaszt tudnak nyújtani, és utat mutatnak abban, hogy hogyan kell jól lenni, és bíznak abban, hogy saját erőből jól tudunk majd lenni mi is, ha már annak jött el az ideje.

Ez természetesen persze nem azt jelenti, hogy a mérgező kapcsolati minták, működésekből való "kigyógyításunk" ezentúl a párunk vagy barátaink feladata és felelőssége, amit önfeláldozóan kell teljesítenie. Ön csak a módját tudja megmutatni annak, hogy lehet másképp is, egy újfajta módon, elhitetni vele, hogy másra érdemes, hogy mást érdemel. A párjának kell akarnia és megtennie az első lépést abban, hogy meghúzza a saját határait, és mikor a szülője a haragos, elégedetlen, vagy csalódott szülő "hangot", működésmódot veszi fel vele, akkor ő ne menjen bele a szokásos engedelmes, bűnbánó, megfelelni vágyó gyermek "hang" felvételébe, hanem elővegye a független felnőtt "hangját". Ha más hangszínt ütünk meg olyankor, mikor mindig is volt egy séma, egy megszokott viszonyulás, működés közöttünk egy másik emberrel, ezt a változtatást a rendszer, ami mindig arra törekszik, hogy fenntartsa önmagát, ritkán veszi jó néven. Általában meglepődés, majd heves ellenállás érkezik a másik oldalról, sértődés, még nagyobb, még erősebb próbálkozás az engedelmes bűnbánó gyerek reakció kiváltására, a szokásos játszmára, szokásos viszonyulásra való visszaterelésre történő próbálkozások. Ilyenkor vagy az érzelmi határait kijelölni és tartani, azaz leválni próbáló felnőtt gyerekre, vagy a változás beindítójára, a felnőtt gyerek párjára vetül a frusztráció, a düh, és a harag. Akár meg is szakadhat a kapcsolat, akár teljesen is, egy időre.

Azonban ha állja a sarat a párja, megértve, hogy ez eltart egy darabig, és hogy miért nehéz ez a szülőnek, aki valószínűleg ha még nem tudott leválni a gyerekéről, azért élhet meg frusztrációt, mert egynek érzi magát a gyerekével, így ha ő éppen "nem teljesít", mivel ő ilyen sokat követel, nem elégedett, nem elfogadó amíg a másik nem teljesít, azaz teljesítménycentrikus, számonkérő, maximalista, perfekcionista, azaz teljesítményszorongó, nemcsak a fiával, hanem valószínűleg magával szemben is, mivel a szülők gyakran úgy érzik, hogy a gyerekük a "kiterjesztett énjük része", egó-protézis. Azt tudjuk csak "sugározni" magunkból, ami bennünk van. Ha ő még összenőve érzi magát a gyerekével, felelős érte, beleszól az életébe, szorosabb kontrollt, hatáskört akar magának a gyereke életében, akkor felelősnek érzi magát, és ha elégedetlenséget mutat a gyerekével szemben, akkor mindeközben magával is elégedetlen, ha a gyerekének nincs munkája, és saját felelősségének és feladatának érzi, hogy a gyerekét munkára "motiválja", hiszen magát látja a gyerekében. Sajnos ha a kifelé intézett szavai sem bíztatással és szeretettel motiválnak, akkor valószínűleg magából is elvárásokkal és rossz hangulattal, büntetéssel "gyötri ki" az eredményeket. A belső hangja sem bíztató és szurkoló, hanem kritikus. Emiatt sajnos valószínűleg már így, ebbe nőtt bele a gyereke, ez beleillik az ő világképébe. Neki is nehéz az, hogy ez ne hasson rá, ne hallgasson erre a külső hangra, ne vegye fel a telefont, ne függjön az elismeréstől, dícséréstől, hiszen valószínűleg már belsővé tette ezt a kritikus hangot, ő is ezt gondolhatja magáról, ezt a fajta szeretetet kapta mint világrendet, normalitást, ebbe nőtt bele, ezt a belső világot nagyon nehéz megváltoztatni, hogy nem kiérdemeljük, hanem alapból megérdemeljük a pihenést, elismerést, szeretetet, elég jók vagyunk akár munka nélkül is. Nagy dolog, hogy ki tudta mondani a párja, hogy ez mostmár őt nyomasztja, rosszul érzi magát.

Ha a szülő mostantól stabil, érzelmileg "jól lévő" felnőtt hangszínt tapasztal a felnőtt gyereke felől, ami nem védekező, nem támadó, csak tényközlő, és van benne még továbbra is a kapcsolat, kapcsolódás lehetősége és  kompenzációja, sokszor nem könnyen, de megtörténik, hogy ha nem szeretné megszakítani a kapcsolatot az anya, akkor kénytelen ő elmozdulni a szokásosból, ő is változtatni, változni fog, lekövetve a felnőtt gyereke változásait. Ha megmarad köztük a kötelék, az anyának muszáj lekövetnie a gyerekét, ha az kimozdul a pozíciójából, mert az anyát is magával "húzza", itt pozitív értelemben. Ha nagyon kibillen a kapcsolat az egyensúlyából, lehet, hogy szünetre lesz szükség, lehet, hogy ideiglenesen még nem képes az anya lekövetni a gyerekét, és ő is változni, így ideiglenesen megszakad a kapcsolat, de ahhoz, hogy valódi változás legyen, érdemes változtatni. Amit nem ő fog kezdeményezni, amíg Önök kiszolgálják az ő igényeit, és nem jeleznek vissza arról, hogy ami pici korban vagy egyes helyzetekben, mikor alakul a felelősségérzet, az az ellenőrzés és számonkérés szükséges és jó és működik, az egy idő után már nem működik, kontraproduktív, hiszen egy idő után teret kell hagyni az önállóságnak, a leválásnak, a hibázásnak, a saját felelősségérzet kialakulásának, a gyerek felnövésének és saját életének. Ha hiányokból ragaszkodik ehhez, akkor azzal ellentétes hatást érhet el: teljesen elveszítheti a gyereke szeretetét, akinek kezd kinyílni a szeme a másféle szeretetkapcsolatok hatására. Kimegy a világba, megtanul jól szeretni, és már nem fog megelégedni ezzel a fajta szeretettel. A jó hír, hogyha eléggé megerősödött, és van kapacitása erre, bár nem feladata, és nem felelőssége, "visszamehet" a szüleihez és megtaníthatja őket is jól szeretni.

Az anyaság az egy testből, összenőve létből a születéssel kezdődő folyamatos, lassú elengedés, érzelmi leválás. Fokozatosan, óvodáskorban, kiskamasz korban tudatosan dolgozni kell ezen, méghozzá nem a gyerek leválásával, hanem a szülő leválásával a gyerekről. Ez a szülő felől kell, hogy jöjjön, hogy segítse a gyerekét leválni, viszont ha a szülő sem nőtt még fel, ő is ezt a mintát hozta esetleg az ő szüleitől, nem képes rá, vagy nem akar. Vagy pl. nagyon félti a gyereket, aggódik érte, szerinte nem biztonságos a világ, ezért nem engedi ki a kontrollja, kezei közül. Vagy valami előnye származik belőle, mert például van valami egópótléka, "érzelmi bevétele" az anyaszerepből, vágyik a folyamatos pozitív visszaigazolásra, hogy a függés tárgya legyen, mindarra, ami egy gyerektől jön, egy gyerek nagy fejlődési útját, a gyereke sikereit sajátjaként értelmezi, stb. akkor ezt a fontos elismerő szerep leépítését magától nem fogja elkezdeni. A gyerek felől pedig az elengedést mindig nehezebb kezdeményezni, mert a szülő feladata a gyerekét elindítani a nagyvilágba, "elküldeni", neki kellene, hogy erre több ereje, érzelmi kapacitása legyen. Azonban a gyereknek sem lehetetlen magától felkerekednie és elindulnia, leválasztania magát az anyjáról, most, hogy már felnőtt, és megerősödött, hiszen eljött, nem laknak együtt, vannak máshonnan, külső erőforrásai szakmát szerzett, barátságokat, párkapcsolatot (ami erőforrások lehet, hogy az anyának még/már nincsenek, ezért ragaszkodik ő jobban, mert ő valamit kivesz ebből). Sosem késő ezt elkezdeni, akár pici lépésekben is, belülről, Önnel való beszélgetésekkel, Önnel közös határhúzással, mert már nincs ebben egyedül. Fontos viszont, hogy ő vezesse, merre akar menni, Ön pedig csak kísérje, hogy az ő eredménye, az ő sikere maradhasson a leválás, és ne okozzon neki lojalitás konfliktust azzal, hogy Ön áll ő és az anyja közé. Tehát ne az anyukájával szemben támogassa, hanem a párjában az anyukája elváró hangját, az Ön hangja hatására egy magabiztos belső hang váltsa fel, amihez már nem ér el az anyukája hangja, de nem függ az Ön hangjától sem, viszont be tudja azt fogadni, és tud azért hálás lenni, annak örülni, mert érzi, hogy az az igaz, az egyezik, az cseng rá az ő belső megélésére is, hogy ő elég jó, hogy jól csinálja, hogy jó úton halad, hogy nincs oka a szégyenre, vagy a bűntudatra.

Az alábbi két könyvet ajánlom a témában:

https://www.libri.hu/konyv/susan_forward.mergezo-szulok--1.html

https://www.libri.hu/konyv/lindsay_c_gibson.erzelmileg-eretlen-szulok-felnott-gyerekei.html

Remélem tudtam segíteni, ha a párjának vagy Önöknek ketten szükségük lenne érzelmi támaszra ehhez a kapcsolati feladathoz, beállt rossz egyensúly megváltoztatásához, egy jobb, kiegyenlítettebb, kiegyensúlyozottabb kapcsolat kiépítéséhez, keressenek bizalommal.

Minden jót kívánok Önnek és Önöknek!

Házi Dorottya pszichológus, képzésben lévő család-és párterapeuta