Depedencia?

A kérdés

Tisztelt Szakember, 35 éves vagyok. Életemben először igazán szerelmes. Tavaly nyáron kezdődött, de sok-sok hibás döntés, rossz reakció, türelmetlenség, meg nem értés miatt sajnos februárban vége lett a kapcsolatunknak. A szituációt valójában nehezíti, hogy már nem csak ketten voltunk, de sajnos a csoda nem történhetett meg velünk. Én azzal vádolom őt - amikor tudunk erről beszélni -, hogy ez kizárólag az ő döntése volt, ő meg azzal engem, hogy én kényszerítettem bele abba a helyzetbe, abba a szörnyűségbe. Voltak problémáink, ez nem vitás, de akkor sem gondolom, hogy ez lett volna a megoldás. Az elmúlt hetekben sokat vívódtam. Gyakorlatilag egész nap vívódtam. Az eszem és a szívem viaskodtak egymással. Az eszem szerint nem volt ez egy hibátlan és minden szempontból jól működő kapcsolat, így kódolva volt a vég. A szívem pedig azt mondja, hogy a volt párom a legjobb, ami történhetett velem, és soha sem akarom elveszteni. Nem tudtam és nem is akartam elengedni. Mint legutóbb kiderült: ezt ő is így érzi. Több, civakodással, sértettséggel, megbántottsággal és a vlódi párbeszéd nélkül töltött hét után legutóbb majdnem olyan volt mint régen. Egymás karjában minden ismét csodás volt. Tudom, tudjuk, hogy sokat kell tenni a kapcsolat megmentésén, vagy inkább újraépítésén. Mostanában sokat olvastam, kutattam, kerestem kérdéseimre a választ. Legjobb tudomásom szerint a helyzetemet depedenciának írnám le. Vannak arra utaló jelek, hogy a volt párom felé is lehetek függő. Ennél viszont van egy nagyobb gond is. A függőség nem is kettőnk között mutatkozik meg leginkább, hanem a volt párom szerint a szüleimhez fűződő viszonyomban. Őszintén szólva számára lehet furcsa, sokak számára lehet furcsa. Tavaly őszig együtt éltünk négyen igazi megértésben, igazi súrlódások nélkül, hiszen kellő élettérrel rendelkezett mindenki, tehát nem szorongtunk egy átlagos méretű lakásban. A jó kapcsolat nem vitás közöttünk. Párom erre vezet vissza minden problémánkat. Én ezt csak részben vagyok hajlandó elfogadni, ugyanis nem érzem annyira komolynak a dolgot, és egyszerűnek, valamint gyávának és egyoldalúnak találom ezt a magyarázatot. Teszem ezt azért, mert hiszem, hogy mindig csak ketten voltunk: ketten voltunk, amikor egymásba habarodtunk, ketten voltunk, amikor egymásba szerettünk, ketten voltunk, amikor közös jövőt terveztünk, ketten voltunk, amikor összeköltöztünk (nála), ketten voltunk, amikor majdnem megtörtént velünk a legnagyobb csoda, és ketten voltunk, amikor belerángattuk egymást egy végtelenül mély és sötét spirálba. Ő ezt nem fogadja el, egyszerűen nem tudom vele megértetni. Azt mondja, tennem kell ezen függő állapot megváltoztatásáért, el kell szakadnom, önállósodnom kell. Ebben természetesen igaza van, de! Nem tudom elfogadni, hogy mindent ezzel magyaráz. Azt sem tudom elfogadni, hogy ő sem látja be az anyjával fennálló - szerintem - szintén függő viszonyát. Jót akar az anyja, az nem vitás, de tud mindenről. Ez egy nagyon súlyos és sorsfordító szituációban ki is derült. Én azt gondolom, hogy az anyjával való viszonyt vetíti rám. Tőlem vár elszakadást, miközben ő erre nem hajlandó, "hiszen ő nincs abban a szituációban". Kizálag tőlem vár változtatást. Konkrétummal nem segít, kellő támogatásban sem reménykedhetek. Viszonzásul arra sem kapok választ, hogy ő mit tenne a kapcsolatba annak működtetéséhez, illetve újraépítéséhez. Én szeretném párhuzamosan csinálni: megoldani a saját dolgaimat, miközben ketten a közös problémáink feldolgozásán kellene dolgoznunk. Szerinte nem ez az út. Attól tartok, hogy kellő behódolás nélkül nem menne. Azt pedig nem tartom megoldásnak Kérdés, hogy van-e értelme az újrakezdésnek, és természetesen nagyon foglalkoztat, hogy igaza lehet-e: valóban lehet-e a szüleimmel való viszonyomnak bármihez ekkora köze? Ha igen, mit tehetek, mit kell tennem ahhoz, hogy kapcsolatunk egy egészségesebb állapotba forduljon? Segítségüket előre is köszönettel: Bizakodó